"... How are you?, How are you?, How are you?...

A dánokról elmondhatjuk, hogy nagyon értenek a drámák készítéséhez.  Refn, Trier, Vinterberg mind kiváló rendezők, csupa olyan filmmel a hátuk mögött, amik bizony igencsak embert próbálóak. Ebbe a sorba azt hiszem tökéletesen illik Dánia leghíresebb női rendezője Susanne Bier, aki olyan filmeket jegyez, mint a Hogy szeretsz?, az Esküvő után vagy kritikám alanya, az Egy jobb világ, mely 2010-ben megnyerte  a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-t.

A történet középpontjában két fiatal fiú, Elias és Christian áll, akikről már az első percekben kiderül, hogy életük, hétköznapjaik közel sem idillikusak. Köréjük építi fel a rendező szüleik személyes drámáját, valamint a szereplők által megélt eseményekkel tesz fel eléggé érdekes kérdéseket.

Már a két fiú megismerkedése is rejt magában némi érdekességet, hiszen Christian látva, hogy egy csapat fiú folyamatosan bántalmazza, és megalázó helyzetbe hozza Eliast annak svéd származása miatt, úgy dönt, megvédi őt. Ez a döntése eredményezi a későbbiekben egyébként a film egyik legsokkolóbb jelenetét, mely nem egyedülálló a filmben, ezekkel a jelenetekkel kiváló hatást gyakorol Bier a nézőre.

A fiúk karaktere élesen szétválik. Elias, mint befolyásolható, és jó szándékú srác könnyen megy bele olyan dolgokba, amiket amúgy nem biztos, hogy szívesen megtenne, mindezt azért, hogy újdonsült barátja kedvére tegyen. Ezzel szemben Elias egy elképesztően összetett személyiségű gyerek, akiről már első ránézésre megállapíthatjuk, hogy iszonyatos nyugtalanság és harag munkálkodik benne, ugyanakkor a film előrehaladtával feltárulnak a személyiségének olyan részei is melyeket elsőre nem láthattunk. Ezt a két szerepet teljesen hibátlanul, tökéletes hitelességgel játssza el a két fiatal színész, azt hiszem, hatalmas dicséret jár nekik ezekért az alakításokért. Nagyon fontos megemlíteni, hogy mindkettejük viselkedését, személyiségét hatalmas mértékben befolyásolják szüleik. Elisas-t édesapja egyedül neveli, és bizony, mint frissen megözvegyült apuka nehezen birkózik meg ezzel a nem éppen könnyű feladattal. Nem képes megoldást találni fia helyzetének enyhítésére, s ehhez a helyzethez nagyon hasonló Marianne – Christian édesanyjának – helyzete is, aki férje távollétében, munka mellett kénytelen nevelni két gyermeküket. A szülők közül egyértelműen legérdekesebb szerepet Chrisitian apjára szabták a készítők, hiszen az ő történetén keresztül tesznek fel olyan kérdéseket, mint, a mi helyes és mi nem?, vagy, hogy például hol van az a határ, amikor már elveinknek ellentmondva kell cselekednünk.

Az operatőri munkát külön ki kell emelni, hiszen nagyon jó munkát végeztek itt is, sok olyan jelenet volt a filmben, amikor gyönyörű képsorokkal vezették át az egyes jeleneteket, vagy éppen a már említett sokkoló jeleneteknél alkalmaztak kiváló beállításokat.

Történetvezetés terén kissé mintha bajban lett volna Bier. Úgy éreztem, hogy egy darabig nem igazán tudta eldönteni, hogy hova szeretne kilyukadni, mit is szeretne mondani a történettel, s hogy ennek a filmnek kik is lennének pontosan a főszereplői. Ezen felül - vagy éppenséggel pont emiatt – én bánom, hogy viszonylag keveset tudtunk meg, Anton-t leszámítva a szülőkről. Talán még nagyobb hatást válthattak volna ki, ha a gyermekeit egyedül nevelő anya és a feleségét elveszítő apa több szerephez jutnak.

Susanne Bier tehát egy minőségi és mély darabot alkotott, amely ugyan nem teljesen hibátlan, ám mindenképpen látni kell, és a film kérdéseire meg kell próbálni válaszolni. Vajon ezek a dolgok egy jobb világban megtörténhetnének?

8,5/10