„Ha az ember másoktól függ, megtanul mosolyogva sírni.”

A spanyol filmgyártás nem csak Európa, hanem világszinten is az elithez tartozik. Sorra jönnek ki a jobbnál jobb filmek, amelyeket a szakma sem rest díjazni. Mostani írásom kiszemeltje 2004-ben  az Oscar gálán elnyerte A legjobb idegen nyelvű filmnek járó elismerést, tehát joggal kapott helyet az INYOH-on (Idegen Nyelvű Oscar Hét). Nézzük  hát milyen film A belső tenger. Alejandro Amenábar kezei közül olyan filmeket adott ki többek között, mint az Agora vagy a Más világ. Ha még ehhez hozzájön Javier Bardem, akkor joggal keltheti fel minden filmkedvelő érdeklődését A belső tenger.

Szeretem az olyan filmeket, amelyek lerágott csontnak számító témákat dolgoznak fel. Azért szeretem őket, mert elég sok esetben tudnak újat adni. Nekem valahol itt van az egész filmkultúrában a varázslat. Ha látsz valami olyant, ami nem új, amivel már nagyon sokszor találkoztál, de mégis képes Rád hatni. Megtalálja a film azokat a kis kapukat, ahol a tucatfilm és a minőségi alkotás különbözik egymástól. A belső tenger is egy tucat témát dolgoz fel, de nem egy tucatfilm.

Ramon Sanpedro (Javier Bardem) fiatalon balesetet szenved, közel 30 éve nyaktól lefele bénult. Egyetlen életcélja a halál. Belefáradt a reménytelen életbe, a betegséggel járó folytonos küzdésbe. Ha már méltósággal nem élhet, szeretne méltósággal meghalni. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, Spanyolországban (is) tiltott az eutanázia. Ramon ügyvédek segítségét kéri, közben országszerte szenzáció lesz a férfi élete. Sokan sajnálják, mások gyengének tartják, megint mások pedig az ő történetéből merítenek erőt. Mindegyikükben közös, hogy szeretnének Ramonnal találkozni. Javier Bardem az egyik legnépszerűbb és legkarizmatikusabb nem amerikai színész. Rossz alakítást nem is láttam tőle. Pedig volt ő már romantikus festő, kegyetlen gyilkos, alvilági figura és így tovább.  A testileg félszeg, ám szellemileg erős, mindig markáns véleménnyel rendelkező Ramon karaktere sem okoz számára különösebb problémát. Testbeszéde nincs, de mimikával annyi érzelmet képes a vászonra vinni, mint amennyit a legtöbb színész több film alatt, teljes testbeszéddel is képtelen. Bardemet a szakma is díjazta alakításáért, az Európai Filmdíjon megkapta A legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést.

Amenábar veszélyes vizekre evezett ezzel a filmmel. A direktor 2004 körül már a tengerentúlon is elismert rendezőnek számított. Választhatta volna a könnyebb utat is. Készíthetett volna egy olyan filmet, amire az amerikai közönség kapva-kapott volna. Ehhez nem kellett volna egyéb, mint sírás, kitörő és természetellenes emberi érzelmek és viselkedés. Röviden, egy jó adag közhely. A spanyol rendező azonban köszönte szépen és továbbra is hű maradt a saját stílusához. A belső tenger megmaradt egy méltóságteljes filmnek, egy olyan alkotásnak, amit Ramon Sanpedro karaktere megérdemelt.

Eutanázia. Egyetlen szó, mégis elég nagy súlya van. Amenábarnak itt is két lehetősége volt. Vagy csak szimplán tálalja a történéseket és a nézőre bízza a döntős jogát, vagy nyíltan és határozottan kifejté a témával kapcsolatban a véleményét. Ő az utóbbira szavazott. Még a vállalható kereteken belül, de Ramon több alkalommal is kijelenti, hogy ahogy az élethez joga van, úgy ahhoz is joga van, hogy meghalljon, ha ő úgy szeretné. Mert szerinte élni csak méltósággal érdemes, ha az élet már nem jelent örömet, akkor véget kell vetni.

Alejandro Amenábar filmje megérinti a nézőt, képes érzelmeket kiváltani az emberekből és ennél többre nincs szükség. A belső tenger is megmutatta, hogy egy film drámaisága nem egyenesen arányos a benne fellelhető könnymennyiséggel. Nagyon sokszor a kevesebb a több. A visszafogott érzelmek az igazán hatásos érzelmek.

8,5/10