Rasszizmus, Egyesült Államok, egy világmegváltó tanár és kész is a film. Nem éppen a legeredetibb sztori és körülbelül ötévente ki is jön belőle egy. Akkor mégis mi késztetett arra, hogy megnézem ezt a filmet? Hilary Swank? Igen, Hilary Swank, akit én napjaink egyik legjobb színésznőjének tartok. Így nem volt kérdés, hogy adok egy esélyt a Saját szavaknak.

Aki ismeri Richard LaVagrenese munkásságot (Vizet az elefántnak, PS I love you, A szív hidjai), az nagyjából tudja, hogy ennél a filmnél mire számítson. Néha csöpögős, néha közhelyes, de azért kicsit megérint.

Erin Gruwell (Hilary Swank) frissen diplomázott tanár. Életerős, optimista és naiv. Egy olyan iskolához kerül, ahol a diákok legfőbb célja, hogy betöltsék a 18. életévüket. Feketék, ázsiaiak, latinok és fehérek egy helyen. Persze ennek következtében megvannak a klikkek, aki túlélni akar, annak ajánlott bekerülnie egy bandába, tartoznia valahova. Erint először semmibe veszik a diákjai. Ezek után a helyzet javul, képes felkelteni a gyerekek figyelmét. Rájön, hogy Homérosznál sokkal érdekesebb azoknak a fiataloknak mondjuk Anne Frank naplóját olvasni. Szinte meseszerű, hogy rövid idő alatt milyen eredményeket képes elérni. Még meseszerűbbnek tűnne, ha a film nem megtörtént esemény alapján készült volna. Erin időt és energiát nem spórolva dolgozik a “gyerekeiért”, cserébe kivívja a tiszteletüket. Végre van egy ember az életükben, akire felnézhetnek. Nem az számít, hogy fekete vagy fehér, mindegy, hogy ki honnan jön, mindenki egyenlő, egyforma odafigyelésben részesül.

Hilary Swank miatt akartam megnézni leginkább a filmet. A kétszeres Oscar díjas színésznőnek messze nem ez a legjobb filmje. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebből a nyersanyagból olyan sokat, azért kihozni sem lehetett. Nem érte néztem meg, de nem mondhatom, hogy megbántam.

Egy komoly témát dolgoz fel a film, csak az összhatásból sokat elvesz, hogy a forgatókönyvírók, ha olyanjuk van kéthetente elé vesznek egy hasonló tematikájú sztorit.  Félreértés ne essék, ha egy kevésbé népszerű témát dolgozna fel a film, akkor sem lenne egy felsőkategóriás film, de a megítélése valamivel jobb lenne. Ha népszerű egy téma, egy idő után a nézők számára sok lesz, nehezebb olyant alkotni, ami széles körben sikeres.

Elég sok a giccses, közönséges párbeszéd, jelenet. Ezt azonban nem feltétlenül nevezném hibának. Utcagyerek mondják el a véleményüket, közlik, hogy mi fáj nekik, mivel nincsenek megelégedve, mik a terveik. Egyszerűek, sokan írni is alig tudnak, éppen ezért ebben az esetben megbocsájtható néhány közhelyes gondolat.

Pozitívumok közé tartozik, hogy LaVagrenese nem akart egy komoly drámát. Nem a rasszizmus köré építette fel a történetet, hanem inkább a reményt helyezte előtérbe. És ez az elejétől kezdve érződik. Szerencsés ezt már az elején eldönteni és lehetőleg végig a ugyanazt a koncepciót követni.

A saját szavak nem egy jó film. De egy olyan film, amelyik képes érzelmeket kiváltani a nézőből és ehhez még az sem szükséges, hogy ő is az utcáról jöjjön. Aki viszont a betondzsungelben éli mindennapjait, annak akár reményt is adhat. Nem feltétlenül csak a film, hanem Erin Gruwell személye és a Freedom Diary Writers. Hogy bármennyire is nehéz az élet, azért az alagút végén ott a fény (egy közhely, de csak mert a film is megköveteli).

Rosszabb napjain nyugodtam előveheti az ember ezt a filmet. Arra két órára leköti, azonosulni tud vele. Talán még érzelmeket is kivált belőle. Aztán az idő elteltével ez a hatás megfakul, sőt teljesen el is tűnik.

5,5/10.