Mike Leigh 1993-as filmjével meglehetősen nagy feltűnést keltett, igaz főképp a filmesztéták körében. A már '70-es évek óta aktív angol direktor korábban dokumentumfilmesként, majd a színház berkei közt dolgozott, míg végül egyértelműen a filmezést választotta. Tulajdonképp a Mezítelenül alapozta meg számára azt az elismertséget, amivel folytonosan meghívhatták a legrangosabb fesztiválokra, és olyan sikereket érjen el, amelyeket a Titkok és hazugságokkal, majd a Vera Drake-kel.
Leigh nem lacafacázik, filmje egyből egy megerőszakolási jelenettel indul, amivel egyből felkészíti nézőjét az azt követő több mint két óra hosszúságú kilátástalanságra. Na de mi is a sztori? A történet egy hajléktalan sorba züllött fiatal értelmiségiről, neve szerint Johnny-ról (David Thewlis), és az ő tengődéséről szól. Egy balhét (a megerőszakolást) követően elhajt Manchasterből, majd a Londonban élő exénél húzza meg magát ideig-óráig, míg nem beleveti magát a nagyváros éjszakájába...
Azt tudatni kell a film kapcsán, hogy ez tulajdonképp egy művészfilm, noha abszolút egy cselekményes alkotásról van szó. A film szintúgy komplex, mint maga a címe, mely akár könnyen félre is értelmezhető, de itt, ebben az esetben ez a lecsupaszítottságra utal. A főszereplő ugyanis első látásra egy mezei munkanélküli, alvilági tróger, viszont ahogy telnek a percek, rájövünk hogy egy végtelenül entellektüel fazon, aki valahol - ki tudja mikor és hogyan - de elvesztette megélhetési ambícióit.
Emellett sehogyan sem képes/akarja magát uralni, mindennemű szociális manírt elhagyott ("mezítelenre vetkőzött") senki és semmi nem érdekli, de furcsamód mégsem hagyja el magát annyira, hogy csövessé váljon, így hát számos helyre bekéredzkedik, merthogy nem gondol tovább egy tál ételen, illetve egy kényelmes kanapén. Megjegyzem ez egy tudatos döntés tőle.
Tudatos, mert amúgy egy munkaképes, intelligens fickó. Nem is akármennyire, hisz szinte betéve tudja a Bibliát, ismeri a vallásokat, szabadidejébe legtöbbször olvas, emellett körülbelül az egész filmet eszméletlenül durván végigfilozofálja. A részletesen kidolgozott főkarakter azonban csak a jéghegy csúcsa. Az őt megformáló David Thewlis zseniálisan hozza ezt a modernkori Villon-t, de még a mellékszereplők is rendkívül emlékezetesek, akik közül az egész korán elhunyt Katrin Cartlidge parádézik.
Leigh munkamódszeréhez tartozott, hogy nem konkrét, részletesen kidolgozott forgatókönyvet használt, hanem javarészt színészei improvizálását rögzítette. A realizmust fokozva (igaz zenéje van a filmnek) pedig valóságos helyszíneken bonyolította a forgatást, természetes fényviszonyok közt, ezzel is minél közelebbre hozva az élményt a nézőnek. Azonban ez az a film, amivel a néző nem szívesen azonosul. Az angol rendező egy olyan világot mutat be, mely megváltás nélküli, ahol nincsenek sikeres, jónak nevezhető életek, csak félresiklottak.
A rendező elmondása szerint a XX. század utolsó évtizedének kaotikusságáról csinálta a Mezítelenült, mellyel olyan ambivalens érzései vannak, mint amilyen maga a film. Valóban így van, Leigh alkotása meglehetősen vegyes érzelmeket kelt. Nyomasztó atmoszférájába olykor bele-belefurakodik a humor - elvégre angol film -, de a filmet látva az is csupán az elveszettséget tetőzi. Mérnöki precizitással megalkotott mozgókép a Mezítelenül, nem is véletlen, hogy bőségesen kitömték Cannes-ban (rendezői-, színész díj). Még megannyi aspektusból ki lehetne elemezni ezt a mozit (például a Vaslady utáni Nagy-Britannia), de alighanem már megtették előttem. Konklúzióként annyit tudok javasolni, hogy akik vevők a lassabb tempójú intellektuális filmekre, melyekről le kell hámozni a rétegeket, na azok mindenképp tegyenek vele egy próbát. Szikár realizmusával Mike Leigh olyan témákról mer filmet készíteni, amelyek nem éppen divatosak a filmeseknél. Filmje végig proli közeben játszódik, ráadásul olyan nem hétköznapi témákat állít középpontba, mint a szegénység vagy a nihilizmus. Jómagam még nem merem megadni a Mezítelenülre a maximális pontszámot, amíg nem láttam még jó néhányszor. Zseniális film!
9,5/10
