A németek filmművészete meglehetősen érdekes, mondhatni hullámzó. Nem szokás mondani a németekre, hogy nagy filmkészítő nemzet lenne, noha a celluloid hajnalán ők gyártották az akkori kor legelképesztőbb alkotásait. Az azt követő nemzedékek egyértelműen a művészfilmek felé fordultak, így inkább csak a filmfesztiválok közönsége ismerte mondjuk Fassbinder munkáit, de mindenképp elmondható, hogy a német film a második világháborút követően soha nem tudott - és nem is állt szándékában - populáris lenni. A német filmkészítőknek ezen "dogmájával" ment szembe Tom Tykwer 1998-ban.
Egy kezdő gengszter (Moritz Bleibtreu) sietve hívja barátnőjét, Lolát (Franka Potente), hogy siessen oda hozzá, mivel egy meló folyamán elveszítette a drogpénzt. A főnök hamarosan jön érte, tehát a dolog igen necces. Lolának mindenképp meg kell kezdenie futását az idő ellen.
Először is ez a film eszméletlenül trendi. Magán viseli a '90-es évek jelentősebb pop-kulturális hatásait, legyen szó filmről vagy könnyűzenéről. Kis híján nincs is olyan perc, hogy ne dübörögne az oly jellemző kilencvenes disco-zene, emellett a film ritmusa észveszejtően pörgős, annak ellenére, hogy a történet folyamán tulajdonképp ugyanazt a nagyjából húsz perces cselekményt látjuk kissé máshogy. Tykwer rengeteg filmből emel át dolgokat, az animációs betétek ugyebár a Született gyilkosokból van, viszont az egész produkció stílusa leginkább a Trainspottingra hasonlít. A kultuszfilmek megidézésén kívül pedig furcsa módon néha egészen elmosódottra, szikárrá vált a képi világ, ami alighanem a '95-ös Dogma-kiáltvány előtti tisztelgés.
Másodjára pedig akármennyire is a film technikai részét emeltem ki, szó sincs róla, hogy üres film lenne A lé meg a Lola. Tykwer kvázi az eleve elrendeltségről készített filmet, illetve hogy az embernek meddig terjed a hatásköre a saját sorsa, akarata befolyásolása fölött. Ilyen aspektusból vizsgálva pedig ez a mű akár értelmezhető Kieslowksi hagyatékának, jómagam ugyanis élesen láttam a Trikolór-trilógia (Három szín: Kék-Fehér-Piros) hatását, amely főként az emberi sorsok komplex kapcsolatának ábrázolásában elevenedik meg.
Lehetetlen nem észrevenni a számos hivatkozási pontot A lé meg a Lolában, Tykwer "olvasztótengelye" paradox módon mégis brutálisan eredeti módon összerakott darab, egy veszettül stílusos formanyelvi bravúr. A mélyebb tartalmak azonban cseppet sem tűnnek el, mindvégig nyilvánvaló Tykwer szándéka, közlése, ezért sem titulálnám művészfilmnek, még ha némely vonatkozásában annak is láttatja magát posztmodern jellegével. Egyszerűen túl szórakoztató!
8,5/10
