Elképzelhetőnek tartom, hogy még korai az év filmjét kikiáltani (főleg így egy héttel a Cloud Atlas premierje előtt), de bizony nem állok messze tőle, hogy megtegyem. David Ayer, aki pályafutásának nagy részét a los angeles-i rendőrség életéről szóló művekre tette fel, ezúttal megalkotta a témában a lehető legegyszerűbb, legletisztultabb, de ennek ellenére (vagy éppen ezért) a legkiválóbb művet.
Brian Taylor (Jake Gyllenhaal) és Mike Zavala (Michael Pena) járőrözéssel tölti mindennapjait LA egyik legveszélyesebb részében, ahol mindennaposnak számítanak a gyilkosságok, lövöldözések, és a környéket mexikói drogkartellek uralják. Az ő életükbe nyerünk bepillantást járőrkocsijuk kamerájának, illetve Brian felvételeinek köszönhetően, így azt is láthatjuk, amikor az egyik legnagyobb bűnszövetkezettel kerülnek összetűzésbe.
Őszintén szólva az elején hatalmas baklövésnek, és az found footage tendencia meglovagolásának tartottam csak a kézikamerás fényképezést. Már az első percektől látszott, hogy a rendező nem igazán törekszik ezen a téren hitelességre, gyakran használt nagytotál vágóképeket (ezeket is természetesen alacsony felbontásban fényképezve), és rendre nyilvánvaló volt, hogy az eseményeket egy külső operatőr veszi és nem valamelyik karakter. Azért valami gyenge háttértörténetet kerítettek ennek a megoldásnak, és többször is beszéltek a szereplők a kamerába, illetve hivatkoztak rá, viszont nagyon sok esetben az áldokumentarizmus helyett a megszokott játékfilmes beállításokat és képeket kaptuk, valamint rendes filmzene is hallható volt (de még milyen jó). Viszont ahogy írtam, mindez csak a film eleje volt, ugyanis igen hamar megértettem az egész funkcióját.
Egyszerűen ez az alkotás annyira valós és naturalisztikus lesz ezáltal, mint kevés másik, egyszerűen mellbe vág az életszerűségével. Éppen ezért különösebb történet nem is létezik, inkább dokumentumfilmszerűen epizódokat láthatunk a két zsaru életéből, közben pedig nézhetjük, ahogy a kocsiban poénkodnak és sztorizgatnak. Persze egy fő történetszál végül körvonalazódik, de teljesen hiányzik például a Kiképzés komplexitása. És az említett művel ellentétben ez a film nem valami moralizálás jóról és rosszról (és nincs is szüksége rá), hanem csak egy végletekig közvetlen tisztelgés a rendőrök munkája előtt. A karakterek sincsenek túlbonyolítva ebből kifolyólag, a két főszereplő pedig kis híján improvizálva játssza őket, remekül. És mindezek kombinációja elképesztően működik, az alkotás a kezdetektől fogva magával ránt, hol megnevettet, hol sokkol, mindezt pedig a hatásvadászat legkisebb jele nélkül teszi.
Nem hittem, hogy valaha így fogok áradozni egy műről, amelyből hiányzik egy kerek történet, komolyabb mondanivaló, karakterfejlődés vagy a legminimálisabb hatásvadászat (lehet, hogy második nézésre már már zavarni fog ez), de be kell látnom, hogy a filmkészítés magasiskolájáról van szó. David Ayer gyakorlatilag egy kamerával és két színésszel egy olyan életteli, hangulatos és kegyetlenül őszinte filmet hozott össze, amelyre nagyon kevesek, sőt talán senki nem volt még képes. Mestermű.
10/10 (egyelőre)
