Amour. Szerelem. Aki ismer, jól tudja, hogy a világból ki lehet kergetni a szentimentális, nyálas, szerelmes pacsmagokkal, melyekből párkapcsolat esetén legalább havi egy kötelező szinten megnézendő, elkerülendő a "mindig olyanokat nézünk, amiket Te akarsz..." féle, férfiember számára megnyerhetetlen szópárbajt.
Francia. Aki ismer, jól tudja, hogy az egyetemes filmművészet francia szeletére sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy az Faust bácsi kedvence lenne. Gyűlölöm a franciákat, a népet, a nyelvüket, ha meghallom a dialektusukat, feláll a hátamon a szőr. Hasonlóan érzek a filmjeikkel kapcsolatban, különös tekintettel a - szerintem - túl sokra tartott újhullámukra, melyből még értékelhető darabot nem láttam, persze ez változhat, impossible is nothing, mondja a német. Ha tud angolul.
Jogosan felmerülhet a kérdés, hogy egy ilyen rosszmájú, a témában nyilvánvalóan dilettáns nethuszár megmondóember miért egy Amour című, francia nyelvterületű film kritikájával mutatkozik be a nagyérdeműnek, melynek rövid története - egy öreg francia arisztokratapár szerelmi kötelékének hatalmas próbatétele - első olvasatra igencsak szentimentálisnak hathat.
Nem tagadom, rövidke filmkritikáim seregében már többször meghazudtoltam önmagam sokféle téren, de ezúttal a válasz pofonegyszerű: a rendező egy bizonyos Michael Haneke.
A pozitív szemléletűnek aligha nevezhető osztrák direktor rendezői munkásságával idén ismerkedtem meg behatóan, és bár nehéz rá ilyet mondani, a kedvenceim közé nőtte ki magát rövid idő alatt. Miért nehéz? A filmjei néhol már fogyaszthatatlanul komorak, ridegek, és naturalisztikusak - ráadásul meglehetősen monotonak is, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Hosszú snittekel dolgozik, néhol percekig nincs vágás. A kamera soha nem kapkod, kimérten kapjuk a golyókat a fejünkbe. Általában ha tetszik egy film, és rittyentek róla pár virtuális sort, a betűk pötyögése alatt az adott film soundtrack-je szokott pörögni a Winampban MP3 lejátszóban hifitoronyban, természetesen original, friss és ropogós, zeneboltból vételezett lemezről. Haneke filmjeinél ez mondhatni elég nagy challenge lenne, ugyanis filmjeiben nemes egyszerűséggel nincs zene. Érdekes dramaturgiai húzás ez, hiszen egyszerre feszültségforrás, szikár tényező, ugyanakkor meglehetősen nehezíti a film befogadását. Filmjei negatívak, borúlátóak, pesszimisták, ugyanakkor félelmetesen emberiek. Nem ajnározom tovább, a kortárs európai filmművészet egyik legnagyobb alakja (többek között 4 év alatt 2 Arany Pálma büszke tulajdonosa, egyet a Fehér szalaggal, egyet a Szerelemmel hódított el), akit érdekelnek a filmjei, kittkatt ide.
A történet egyszerű, középpontjában egy idős francia arisztokrata pár áll, akik szinte egész életüket egymás mellett élték le, és ugyanúgy szeretik egymást, mint amikor megismerkedtek. Persze mint mindig, egyszer náluk is beüt a krach: Anne (Emanuelle Riva) agyvérzést kap, és az egész jobb oldala lebénul. A kórházból hazaszállítva megígérteti férjével, Georges-al (Jean-Louis Trintignant), hogy bármi történjék is, nem küldi vissza a vesztőhelyre. Georges ebbe maradéktalanul beleegyezik, mondván felesége a kórházban sem kapna jobb ellátást. Ezentúl példamutatóan, éjt nappallá téve gondoskodik szerelméről, szembemenve többek között lányuk (Isabelle Huppert) akaratával is. Azonban fizikailag egyikük sem bírja a végletekig, és Anne állapota a film előrehaladtával egyre rosszabb lesz...
...szóval csak a szokásos gyerekmatiné Haneke módra. Ismét a szenvedés, a menthetetlenség van a központban, bár meg kell jegyeznem, talán az első filmje a direktornak, melyben a főhős egyértelműen pozitívan cselekszik, és kora ellenére küzd a szembejövő árral.
Stilisztikailag trademark Haneke a film, ám a Fehér szalag történeti, helyszíni, és karakteri sokszínűségével szöges ellentétben áll a Szerelem. Egyetlen helyszínen játszódik szinte az egész mű, rendkívül elnyújtott snittekkel operálva, abszolút ellenpéldát mutatva a mai standard tempónak, nagy teret hagyva az amúgy félelmetesen zseniális színészpárosnak. Az idő előrehaladtával, Anne állapotának romlásával egyre nyomasztóbb, ridegebb, keményebb a film, az utolsó bő háromnegyed órát javarészt végigfészkelődtem a moziterem székében, néhol már annyira kellemetlen volt nézni - ugyanakkor képtelen voltam elvenni a tekintetemet a vászonról. A borzongató hangulatot, és a mikulás profilú mester összehasonlíthatatlan stílusát Darius Khondji (He7edik, Pánikszoba, Funny Games, Delicatessen, Alien: Resurrection) fényképezése teszi még ridegebbé és könyörtelenebbé. A felejthetetlen dallamokért...ja,nem.
Engem lenyűgözött a film, de nem mondanám, hogy tökéletes lenne. Kissé feleslegesen elnyújtottnak érzem, egy 10-15 perccel nyugodtan lehetett volna rövidebb. Néhol már számomra teljesen kibírhatatlan volt a feszültség, és a hangulat, pedig edzett vagyok a témában - ez számomra nem hiba, de muszáj megjegyeznem az utókor számára, főleg azoknak, akik még nem láttak Haneke filmet, nekik nem a Szerelem a legjobb kezdet.
Jogos lehet a kérdés, hogy akkor melyik lenne az? Őszintén szólva fogalmam nincs.
De az elnyújtott hosszúságon, és pár töltelékjeleneten kívül csak a pozitív serpenyőbe tudok pakolni. A rendező legjobb filmje számomra, közvetlenül a Zongoratanárnő, és talán a Rejtély után. A Fehér szalag elsőre nem győzött meg, de valószínűnek tartom, hogy még idén újrázom. A Szerelmet ajánlom mindenkinek, akik szeretik az igényes, kissé naturalisztikus, kőkemény drámákat, a zseniális színészi alakításokat, és akik bírják idegekkel. De aki egy könnyedebb, hamisítatlan amerikai szerelmes filmre vágyik, az kerülje el, jó messziről.
Még egy kis adalék: a Művészben néztem meg cimborámmal, ketten voltunk fiatalok a teremben, körübelül 8-9 nyugdíjas (többségében párok) mellett. Soha nem felejtem el az arcukat, amikor a stáblista után felkapcsolták a teremben a lámpát.
Nem szokásom a hatalmas pontszámok dobálása, de ez bizony számomra:
9/10
