Amikor eldőlt, hogy rendszeresen írni fogok a SmokingBarrels-re, akkor egyik célom az volt, hogy régebbi filmekkel is foglalkozzak. Mostani írásommal el is kezdem törleszteni az adósságomat. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a régi filmekkel szemben a mai fiatalabb nézőknek egyfajta negatív előítélete van, csak azért, mert régiek. Remélhetőleg sikerül majd “hoznom” olyan idősebb, ám de klasszikus műveket amelyek felkeltik majd az érdeklődéseteket.

    Első ilyen témájú írásom középpontjában az Orson Welles rendezte Aranypolgár áll. A mára már 71 éves film igazi filmtörténeti klasszikus, számos újítást tudhat magáénak, lássuk ha részletesebben megvizsgáljuk, akkor mit is kap a néző. Orson Welles a rendezés mellett a főszerepet is magára vállalta. A történet Charles Foster Kane a sajtó Caesar életútját taglalja. A 20. század írott sajtójának a legnagyobb alakjáról beszélünk, forradalmasította az újságírást és a hírszerkesztést. A film a médiaguru halálával kezdődik. Természetesen hatalmas sajtóvisszhang követte a halálát, törvényszerű volt, hogy vászonra viszik életének fontosabb momentumait. A film elkészült, de a “fejeseknek” nem nyerte el a tetszését, túl sótlannak találták, sokkal több életet szerettek volna látni a vásznon. Ennek érdekében kutatni kezdenek Kane után, a cél rájönni mit jelentett a férfi utolsó szava, a rózsabimbó.

   Amíg néztem a filmet végig az volt az érzésem, hogy ez a film nem lehet 71 éves. Egy ilyen idős filmnek, 2012-ben illene idejemúltnak lenni. Az Aranypolgár viszont nem az. Talán nem véletlen, hogy a film bukás volt a maga idejében, szakmailag nem, de a nézők körében mindenképp. Az akkori amerikai átlagnéző képtelen volt befogadni ezt a történetvázolást, a karaktereket. Szerelmet, győztesen megvívott háborút akartak látni, nem egy piperkőc amerikai milliárdos játszadozását. Ebből is látszik, hogy mennyivel megelőzte a korát. Bár ma már nem nyújt olyan monumentális filmélményt, viszont abban az időben a maga nemében egyedülálló volt.

   Az életrajzi filmekkel kicsit hadilábon állok. Szeretem őket, de a legtöbbjüket túl sablonosnak érzem. Az is igaz, hogy a műfaj keretei is behatároltak, hiszem elvárjuk, hogy  valós adatokat kapjuk egy ilyen témájú filmtől, lehetőleg a realitás talaján maradva. Az Aranypolgár-nak is kicsit ez a betegsége. Charles Foster Kane semmiben sem különbözik a legtöbb ismert embertől, hiszen Ő is ember. Neki is megvannak a gyengeségei, megvannak a mocskos kis titkai, Ő is fél, számára is a legfontosabb, hogy szeressék. Csupa olyan tulajdonság, ami a legtöbb emberre is jellemző. Talán ezért is van a történettel kapcsolatban hiányérzetem. Ha hozzávesszük, hogy vagyonát egy szerencsének köszönheti és “Ő mindig csak költötte a pénzét, sohasem fektette be”, akkor joggal érezhetjük, hogy “csak” jókor volt jó helyen. Ez azért nem teljesen fedi a valóságot, hiszen bár nem a semmiből küzdötte fel magát a csúcsra, de mégis létrehozott valami maradandót, valami olyasmit, ami a mai újságírás, újságszerkesztés alapja.

   Az Aranypolgár a régi idők egyik legmodernebb alkotása. Nem érződik rajta az idő vasfoga, bátran ajánlom azoknak is, akik kicsit tartanak a szakállasabb filmektől. Egyetlen hiányosságának a történetet tartom. Nagyon nem tudok belekötni abba sem, de valahogy összességében többet vártam, hiányzott nekem az a bizonyos plusz. Minden más jó, közhely, de tényleg kötelező darab.

7.5/10.