Néha megesik, hogy egy filmtől semmi újat nem kap az ember. A történet lerágott a csont, a karakterek is átlagosak. Ilyenkor két lehetősége van a filmnek: vagy lesz egy unalmas katyvasz, amire két hét múlva már nem is emlékszünk, vagy (ez a ritkább eset) az előbb leírtak ellenére kapunk valami olyant, ami megfog, amivel képesek vagyunk azonosulni.  A Tirannoszaurusz az utóbbi kategóriába tartozik.

    Paddy Considine úgy döntött egy időre hagyja a színészkedést és kipróbálja magát a kamera másik oldalán is. Itt üzenem neki, jól tette. Igazi angolként első filmje is egy ízig-vérig angol dráma lett. Angol akcentussal beszélő szereplők, lassan csordogáló történet. Már az elejétől lerí, hogy hol játszódik az esemény. Köd, sár, zsörtölődő, az életbe belefásult emberek, erre mondhatjuk, olyan angolos. 

  Már utaltam rá, hogy a történet semmi újat nem tartogat. Joseph (Peter Mullan) felesége halála után teljesen belesavanyodott az életbe. Nem mintha addig egy vidám, kedves fickó lett volna, de legalább megvolt az az öröme, hogy szíve választottját kedvére megalázhatta. Mára rájött, hogy ez hiba volt, ha tehetné változtatna rajta, azonban arra is rájött, hogy ez már túl késő. Mindennapjait kocsmákban tölti, néha belekeveredik egy-két balhéba, van amikor ő jön ki jól, van amikor pedig a rövidebbet húzza… egy a sok közül.  Hannah (Olivia Colman) élete látszólag a megtestesült harmónia. Van egy megértő férje, aki szereti, megbecsüli, szép otthon. Viszont a legfontosabb mégis hiányzik, nem lehet gyermeke… egy a sok közül. Egy véletlen folytán Joseph, Hannah üzletében köt ki. A nő a férfiben az áldozatot látja, szeretne segíteni rajta. Joseph köszöni szépen, de nem kér a segítségből, a maga kedves, könnyed stílusával a Hannah tudtára hozza, hogy Ő csak elkényeztetett kis belvárosi cica, akinek halványlila gőze sincs, hogy valójában mi folyik az utcán. Erre mondhatjuk, hogy nem éppen a tökéletes első találkozás. Joseph aztán megbánja, hogy annyira rátámadt Hannah-ra, visszamegy és bocsánatot kér. Különböznek, de mégis van valami, ami miatt érdekesnek tartják a másikat. Közben kiderül, hogy Hannah élete nem fenékig tejföl, férje egy vadállat. Veri, ahol tudja megalázza, Ő pedig túl gyenge, képtelen változtatni, inkább az alkoholba menekül. Erre is joggal mondhatjuk, hogy egy a sok közül. Részekre bontva abszolút sablonfilm, de összességében nem egy a sok közül.

    Nálam pedig itt kezdődik a “varázslat.” Amikor nem kapsz semmi újat, de mégis megérint a film, mégis úgy érzed, hogy miután megnézted, több lettél. Annyira emberi, annyira élet ízű, hogy egyszerűen beszippant és nem enged el. Tudod, hogy akár Veled is megtörténhetnek hasonló dolgok egy napon. Ha másról hallasz hasonlót, akkor egyet legyintesz és továbblépsz, elsütve egy monumentális közhelyet: ilyen az élet. Ha viszont Neked kell megélni, akkor teljesen más a leányzó fekvése. Akkor már dráma, akkor már (számunkra) a legnagyobb tragédia. Considine pedig eléri azt, hogy hidd el, hogy ne csak legyints egyet.

   Ahhoz, hogy ennyire hiteles legyen a film természetesen a kiemelkedő színészi játékok is kellettek. Mind Peter Mullan, mind pedig Olivia Colman fantasztikusan játszik. A karakterek tiszták, egyszerűek, mentesek minden giccstől. A két említett színész pedig pont érezte, hogy hol a mezsgye, mi az, ami még kell és nem sok, és mi az, ami már hiteltelenebbé tenné a karakterüket. Mellettük a “surranó pályán” még Eddie Marshan-t is dicséret illeti. Nem annyira van a középpontban, de az Ő karaktere is rendkívül fontos, hogy összeálljon a Considine által elképzelt világ. A rendező tudta, hogy kell egy “rossz” is (ismét sablonos), hiszen a világ is rossz, kell valaki, aki nyíltan lehet utálni. Eddie Marshan karaktere ez. Hannah és Joseph abszolút megosztó. Vannak tényezők, amelyek védik őket, vannak olyanok, amelyek a gyengeségeikre mutatnak rá, éppen ezért a néző számára nem egyértelmű, hogy most “drukkoljon” vagy ellenük legyen.

    Az biztos, hogy kell egy hangulat a filmhez. Ha éppen akciófilmekre, robbantásra, vérre vágysz, akkor nem a legszerencsésebb választás a Tirannoszaurusz. Úgy gondolom, hogy tipikusan az a film, amelyet nagyon sokak unnak, azt mondják, hogy számukra semmi újat nem mond. Aztán vannak, azok, ez egy lényegesen kisebb csoport, akit megérint ez a film. Akik érzik és értik is, hogy mit akar közölni. Szerencsére én az utóbbiak közé tartozom. Jutalmam pedig az, hogy kaptam egy gyémántot, egy kis gyógyszert. Amit, ha éppen olyan passzban vagyok, akkor nyugodtam elővehetem és segít. Nem egy naiv mese, nem túloz sem negatív, sem pedig pozitív irányba. Csak a tényeket mutatja be. Mégpedig, hogy mocskos egy világ, amiben élünk, de az a bizonyos fény, ott van az alagút végén.

9/10.