Nem tudom kinek mit mond Gaspar Noé neve, sokaknak talán semmit. Viszont, ha azt mondom, hogy Visszafordíthatatlan és Monica Bellucci, akkor esetleg kezd derengeni valami. Valami, ami kellemesnek semmiképp sem mondható, megdöbbentőnek, betegnek annál inkább. Az Enter the Void-ban sem hazudtolja meg magát az argentin származású rendező. Kevesebb brutalitás, kicsit kevesebb szex, de összességében itt sem kap mást a néző. Történt egyszer, hogy betépve Noé megnézte a Lady in the Lake című filmet, ezután eldöntötte, hogy egyszer Ő is rendez egy hasonló típusú mozit.
Mit kap a néző az Enter the Void-tól? 160 perc vizuális terrort. Egy trip, amit a főszereplő Oscar szemszögéből látunk. Oscar (Nathaniel Brown) és Linda (Paz de La Huerta) szülei fiatalon meghalnak egy autóbaleset során, ezek után két testvért elszakítják egymástól. Oscar Tokióba kerül valahogy, (hogy hogyan arra nem kapunk választ) először csak sima kábszeres lesz, majd díler. Az így keresett pénzből Linda a bátyjához költözhet. Oscart az egyik kliense tőrbe csalja, majd a rendőrök lelövik. Ez az első félóra történése. Az elkövetkező két órában Oscar “szelleme” Tokió felé emelkedik és onnan figyeli a húgát és a barátainak, ügyfeleinek a sorsát.
A történet nagyjából ennyi. De ennél a filmnél a sztori másodlagos. Nem azon van a hangsúly, hogy mi történik, hanem azon, hogy a történéseket hogyan szemléltetik. A kamera túlnyomó részt Oscar szemein keresztül (szószerint) mutatja be a történéseket. Ez helyenként sokkoló, helyenként kicsit idegesítő (a pillantásai szemléltetése egy idő után már hányinger közeli állapotba hozza a nézőt). Sokszor lebeg a néző, (Oscar szervezete DMT-ben ritkán szűkölködik) de ez a lebegés nem kellemes, sokkal inkább kényelmelten, egyfajta nyugtalanságot érezhetünk. A srác halála után “felemelkedünk”, fentről láthatjuk a zsúfolt tokiói utcákat, tudhatjuk meg mi történik Lindával. Ezeknek a nagy részét darura szerelt kamerákkal vették fel. Egyfolytában vibrálnak a fények, szól a zene, egy pillanatra sem hagyja lélegzethez jutni Noé a nézőt. A szexualitás itt is előtérbe kerül. Kezdve a finom kis utalásokkal a vérfertőzésre, majd jön egy abortusz (ez is eléggé naturális, semmi körítés, semmi előzmény, csak a művelet szimpla bemutatása), a végén pedig a tokiói “táncos lányok” megmutatják, miért is annyira népszerűek. Érződik, hogy a rendező a szexualitáshoz, a férfi-nő kapcsolathoz nem éppen hétköznapi módon áll hozzá. 
A helyszín egy az egyben telitalálat. Nem nagyon van Tokiónál alkalmasabb város egy hasonló film forgatására (ha egyáltalán van még ehhez hasonló). Már az első jelenet nagyon erős, vizuális erőszak a nézőre. 30. (?) emelet, betépett drogos az erkélyen lézeng. Körös-körül csak felhőkarcolók, nagyon kevés szabadtér, az lehet az érzésünk, hogy nyomban megfulladunk.
A szereplőgárdából egyértelműen Paz De La Huertát kell kiemelni. Noé elmondása szerint általában szabadkezet ad a színészeinek, ezért vagy szeretik vagy nem (milyen meglepő). Paz De La Huertának úgy látszik ez bejött. Egyszerre, titokzatos, szexi és beteges. Egy gyönyörű, fiatal lányt alakít, de látszik rajta, hogy beteg. Szülei korai halála őt viselte meg jobban, majd testvére ideiglenes elvesztése tovább rontotta a helyzetet. Külsőre már egy kész nőt látunk, de legbelül még mindig egy félénk lány, akinek törődésre, szeretetre van szüksége. Ennek tudható be, hogy előbb viszonya lesz a helyi rosszfiúval majd teherbe is esik. Bátyja elvesztése után teljesen összeroppan, életét még annyira sem értékeli, mint tette a halál előtt.
Oscart Nathaniel Brown alakítja. A srácról nem igazán lehet sokat tudni, ez volt az első filmje és egyben eddig az utolsó is, ez utóbbi kicsit meglepő számomra. Úgy látszik, hogy nem volt annyira meggyőző, hogy újabb lehetőséget kapjon. Nem volt rossz, az tény, de De La Huerta mellett nagyon szürkének hatott. Az is igaz, hogy az ő szerepe volt a hálátlanabb valamivel. Adott egy drogos, akinek semmilyen életcélja sincs, csak sodródik az árral. Majd egyszer rosszkor van rossz helyen. 
Ha valaki szórakozni, kikapcsolódni szeretne az tegye félre az Enter the Void-ot. Nem egy pozitív élmény a film, de rendkívül hatásos. Le kell vetkőznünk mindenféle előítéletet és az sem árt, ha tisztában vagyunk Gaspar Noé munkásságával, személyiségével. Abban is biztos vagyok, hogy semleges hatást nem igen vált ki senkiből. Van, akit irritál és 30 perc múlva hagyja az egészet a fenébe. Erre nem mondanám azt, hogy nem érti, nem érzi a film hangulatát, mondanivalóját, egyszerűen van, akinek ez nem jön be. És van, aki végignézni becsülettel, azt nem hiszem, hogy élvezni, de azonosulni tud a filmmel, az egésznek a hangulata magába szippantja. Gaspar Noé ezúttal sem változtatott, akinek az előző filmjei bejöttek, annak nagy valószínűséggel ez is elnyeri a tetszését. Aki nem tudta befogadni, annak pedig érdemes talán egyszer újra elővennie és rászánni majd 3 órát, lehet, hogy másodszorra teljesen másként fogja értelmezni a filmet.
7/10
