A filmtörténetben számomra eléggé különös szerepet tölt be a western. Azt tudni kell, hogy ez a műfaj Amerikának a kvázi hősmítosza. Mégis csupán sekélyes, többnyire nacionalista propagandafilmeket gyártottak (kivétel a Délidő). A westernből, mint műfajból vitán felül Sergio Leone hozta ki a legtöbbet, karöltve a zeneszerző Ennio Morriconéval. Azt a tényt azonban sokan nem vélik tudni, hogy Leone pedig Akira Kurosawa szamurájfilmjeiből merítkezett. Így hát el is érkeztünk a Japán filmművészethez.
Ezen film története egy poros bányászfaluban játszódik. A falu idilljét azonban lerombolja egy nagy adag kincs híre, amiért számos szerencsevadász ellepi a helyszínt. Két bandára szakadnak szét, a fehér Genjire és a vörös Heikére. Rivalizálásuk teljes egészében felforgatja az ottani emberek életét, így hát nagy részük elvándorol. Az utolsó reményt egy frissen érkező magányos kalandor jelenti, aki szintén az aranyért jött, de egyik bandához se csatlakozik, inkább a falu maradék népével köt barátságot.
A mű rendezője nem más, mint a kultikus japán fenegyerek, Takashi Miike. Ő egy extrémen sokoldalú rendező, mivel régebbi alkotásai főként az erőszak és a perverzió lélektanára mentek rá, de már ez időben is gyártott yakuza, illetve musical filmeket. Újabban főleg fesztivál kedvenc filmeket készít (amilyen a Sukiyaki Western Django is).
A film elkészítésében kiemelten fontos szerepet játszott Quentin Tarantino is, akinek nem mellesleg a kéznyoma is igen jelentősen rajta van a kész munkán. Emellett szerepel is a filmben, és bár nincs sokat a képernyő homlokterében, azért karaktere semmiképp sem jelentéktelen. Nem is lehet véletlen, hogy Miike téren és időn kívüli westernje legfőképp a Kill Billel rokonítható. Miike szintúgy vegyíti a műfajokat és stílusokat, mint Tarantino a bosszú-eposzában. Hiszen reprezentálva van az amerikai, olasz, de még a japán western/eastern jellemző motívumai. Tehát senki ne legyen meglepve, hogyha míg a film egyik karaktere egy gépágyút ránt elő, addig a másik egy szamurájkardot.
De ez persze nem bűn, hiszen globalizált világban élünk, ráadásul a posztmodern korszakában. A mű nem mentes a tradicionális ázsiai szimbólumoktól sem, amilyen a jing jang. Az alkotás címe zseniálisan beszédes, mivel a "sukiyaki" egy amolyan mindent bele típusú japán egytálétel, ami kiváló metaforája a filmnek. Amelynek a megtekintésével csak óvatosan, hiszen a szürreálisba hajló képi világ, a shakespeari utalások, az olykor giccsbe átívelő jelenetek, és nem utolsó sorban a sok réteg (amelyet leginkább úgy tárhatunk fel, ha bizonyos megkerülhetetlen alkotó filmjeit ismerjük) nem mindenkinek nyeri el majd a tetszését. Olyan nézőknek, akik viszont kíváncsiak egy modern felfogású alkotásra, amelynek emellett egy sajátos univerzuma is van, azoknak bátran ajánlom, hiszen elképesztően szórakoztató élményben lehet részük!
6/10
