A női direktorok egyre fontosabb szerepet töltenek be a filmművészetben. Elég Jane Campionre, Kathryn Bigelowra, Isabel Coixetre, Julie Taymorra vagy akár Sofia Coppolára gondolni, aki a Somewhere rendezője is. A legendás rendező, Francis Ford Coppola lánya egészen korán berobbant a filmes köztudatba Oscar-díjas alkotásával, az Elveszett jelentéssel. Rövidesen Cannesban és Velencében is elismerték tehetségét. 2010-ben a Velencei Mustrán a zsűri Quentin Tarantino élével Sofia Coppolának ítélte oda a filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt.

Nem is lehet oly véletlen, hogy épp a Tarantino által vezetett zsűri jutalmazta Coppola új művét, hiszen mindkettejük filmkészítési stílusa a francia újhullámból merítkezik. Ami úgy gondolom, hogy ennek az alkotói módszernek a legfőbb lényege, az az, hogy a párbeszédek nem feltétlenül mozdítják előre a cselekményt. Ez azt eredményezi, hogy filmjeik sokkal közelebb lesznek a valósághoz és a mindennapokhoz.

A történet középpontjában egy kiégett hollywoodi filmsztár, Johnny Marco (Stephen Dorff) áll. Bármit és bárkit megszerezhet magának, minden este bulikba jár, milliók rajonganak érte, élete mégis kiüresedett, senkije sincsen. Házassága zátonyra futott, lányával (Elle Fanning) időnként eltölt egy-egy napot, de nem igazán ismerik egymást. A változás, remény szikrája akkor jelenik meg életében, mikor felesége napokra elutazik, így ezt az időt a lányával kell eltöltenie Hollywoodban.

Noha szólhatna az egész film magáról az Álomgyárról, az egész mind csak díszlet. Bár tökéletesen mögé láthatunk és belemerülhetünk a sztárok felszínesnek vélt életébe, de ha lecsupaszítjuk a filmet, akkor elsődlegesen egy személyes, életszerű drámáról van szó. A film főhőse már túl van a pörgő és fényűző hollywoodi korszakán, ami számára maradt az a élvhajhászat és a mindennapok magánya. Az igazi tét pedig az, hogy ki tud-e lépni begyöpösödött életéből, és megváltoztatni azt, vagy tovább foltozza értelmetlen életét.

A Somewhere egy tipikusan megosztó alkotás. A nézőt ha nem kapja el a részletesen felépített hangulat, akkor az egész film egy negatív, unalmas élmény lesz. Engem szerencsére már az első perctől beszippantott az egész mű ritmusa és atmoszférája. A lassú, merengő cselekmény a rendezőnő védjegye, amelyeket mondhatni itt erőltet a legjobban. Ennek ellenére -vagy pont emiatt?- az egész produkció maximálisan élvezhető.

A színészek játéka meglepően jó és hiteles. Stephen Dorff olyan könnyedén hozza a karaktert, mintha csak rá szabták volna. Elle Fanning játékáról szintén ez mondható el, egyszerűen el lehet hinni, hogy itt nem színészkedés zajlik. Ez jórészt természetesen a rendezőnő érdeme is, hiszen karaktereit a legközelebb hozza hozzánk, mind a történet, mind a szereplők kiváló módon azonosulhatóak.

Az egész mű, és egyben Sofia Coppola is felnő az apja által rendezett megkerülhetetlen filmalkotásokhoz. Filmje mindvégig amerikai marad, de eszközeiben nagyon európai. A hangulat, a színészek, a zenék és a történet mind-mind a helyükön vannak. Összhatásában egy kellemes, érzékeny és intelligensen kimért élmény, amely ezek mellett nyomot hagy az emberben. Ennél sokkal többet pedig nem lehet elvárni egy filmtől.

8/10