Ismét egy mérföldkőhöz érkeztünk, a blog történelmében most lesz először szó hagyományosnak mondható európai művészfilmről. A művészfilm, mint olyan egy nagyon nehezen definiálható fogalom. Én azokat az alkotásokat nevezném művészfilmeknek, amelyek az adott rendező gondolatait közvetítik nem feltétlenül fogyasztható formában. Az alkotóknak nem szándéka mentőövet dobni a nézőnek a filmjük értelmezéséhez. De mivel ebbe nem szeretnék részletesebben belemenni, ezért rá is térnék Yorgos Lanthimos, görög rendező Cannes-ban kitüntetett művére.

A szüzsé egy teljesen elszigetelten élő, jó egzisztenciálú görög családot mutat be. A szülők gyerekeiket radikálisan szigorú alapelvek által nevelik. A külvilággal nem ismertetik meg őket, a gyerekek még tinédzser koruk ellenére is azt hiszik, hogy házukon kívül nincs élet, családjukon kívül senki más nem létezik.

Ez az alapszituáció már önmagában egy nagyon érdekes felvetés, amelyet a rendező sikeresen végigvisz. Eleinte cselekményről sem nagyon beszélhetünk, azonban idővel körvonalazódik egy brutális tanulmány az értelmetlenül szigorú gyereknevelésről. A legvalószínűbb ok a szülők attitűdjét illetően az, miszerint a társadalomból való kivonulást választják, hogy számukra egy ideális világot teremtsenek. Ez pedig talán belemagyarázás lesz, de ebből a szempontból kiváló művészi látlelet a válság következtében kialakult görög állapotokról.

Azonban nem mondanivalója miatt lett kisebb botrányfilm a Dogtooth, hanem az aberráltsága miatt. Tényleg, nagyon kellemetlen nézni az egész filmet. Nem elsősorban a frontális meztelenkedés vagy a naturalista erőszak miatt, hanem a szereplők viselkedése az, ami kiakasztó. Ennyire torzult jellemeket filmen talán még nem is láttam. A már felnőttkorú fiúk és lányok olyannyira visszamaradottak és debilek, hogy véleményem szerint minden nézőből kiváltják a szánalmat és viszolygást.

Ami még elképesztő, az a színészek játéka. A hitelesség ekkora fokát megütően eljátszani a filmben látható nyomorult és sérült karaktereket egészen ijesztő. Szó szerint le kellett menniük kutyába.

A képi világ a lehető legvisszafogottabb és minimalistább, a rendező a realitásra tör, ami sikerül is neki. A lehető legközelebb hozza a defektes szereplőket. A vezérlő szín a fehér és a zöld, további operatőri érdekesség, hogy az emberi testet számtalanszor félbevágja, nem mutatja őket egészében a képeken.

Ennyire félelmetes és hatásos művet ténylegesen nem mostanság láttam. Egyszerre pszichológiai és társadalmi igényű alkotás, mely legfőképpen a család intézményéről és a nevelési szokásokról szól. Számtalan erénye ellenére nem egy szerethető, nézőbarát film. Túlontúl zavarba ejtő és meghökkentő, de mégis azonosulható remek. Igazi groteszk filmélmény, melyet egyhamar nem lehet elfelejteni.

7/10