Hogy megmondjam az őszintét, néhány nappal ezelőtt a Dorian Gray mint cím, még nem mondott nekem semmit, azonban egyik kedves ismerősöm ajánlására megtekintettem a filmet, és szerencsére nem kellett csalódnom, sőt, messze elvárásaim fölött teljesített.

Dorian Gray (Ben Barnes) fiatal, árva fiú, aki nagyapjától örökölt vagyonát jön "behajtani" Londonba. Azoban Dorian még nem igazán készült fel a nagyvilági pezsgésre, amelyben a lehető legrosszabb útikalauzt, a hedonista Lord Henry Wottont (Colin Firth) találja meg. A fiú folyamatos romlásnak indul, és amikor meglátja a róla festett képet, elönti a mindenen túlszárnyaló hiúság, és úgy dönt, az örök fiatalságért cserébe eladja a lelkét az ördögnek.

Először is leszögezném, a film egy regényadaptáció, Oscar Wilde azonos címűje alapján született, ebből a könyvből dolgozott Toby Finlay forgatókönyvíró, aki tökéletes munkát végzett. Bár Wilde művét nem olvastam, azt hiszem kijelenthetem, a szkript úgy kerek, ahogy van. Nagyon jól, "kellemes" tempóban tálalják főhősünk leépülését, valamint a végzetes barátságot közte, és Lord Henry között. A történések tempója is jól eltalált, nem nyomnak le a torkunkon minden percben egy precíz csavart, de azért kapunk néhány kisebb-nagyobb fordulatot, melyek tálalása logikus, és mindegyik nagyot üt.

A film egyértelműen legerősebb pontja az atmoszféra, amely annyira sötét és borúlátó, amely ilyen kiemeli a 2009-es felhozatalból a művet. A fényképezés végig sötét színekben játszik, a rendező pedig mindig azon volt, hogy megbotránkoztatást nyerjen egyes jelenetekkel. Ezek így összességében adják az amúgy már-már felülmúlhatatlan darkos hangulatot.

Egy másik igazán lényeges pont maga a cím- és főszereplő, Dorian Gray. Főhősünk kezdetben nagyon szimpatikus, erkölcsös és visszafogott srác, azonban hamar eladja magát a nagyvilági életnek, amely megbabonázza a kisvárosban nevelkedett fiatalt. Ezt a folyamatot, valamint a karakterből adódó  leépülést maximális beleéléssel, végig hideg vérrel, és rendkívül stílusosan formálja meg Ben Barnes, aki fiatal kora ellenére igazán érett játékot mutat be, amely nem törpül el a nála sokkal nevesebb, szintén sziporkázó Colin Firth produkciója mellett.

Az i-re a pontot a film végső konklúziója teszi fel, amely nem csak a hiúságról alkotott szélsőséges nézeteket, hanem a művészettel kapcsolatos éles nyelvű felvetéseket is jól taglalja, főleg főszereplőink szájába adott nagyszerű, pörgős mondatokkal kimondva azt.

Összességében tehát a Dorian Gray egy részletesen összerakott, művészien megkomponált, lírai hangvételű alkotás a hiúságról és a művészetek valódi értékeinek taglalásáról, mindezeket olyan hangulattal, és annyira nagyszerű színészi játékokkal mutatja be, amely jócskán kiemeli a filmet a "középszerű" alkotások mezsgyéjéből.

9/10