Nincs könnyű dolgom, amikor meg kell magyaráznom, hogy miért érdemes bárkinek is belefognia egy pankrációról, méghozzá női pankrációról szóló szériába. Elsősorban azért, mert a GLOW nem a pankrációról szól, noha a Gorgeous Ladies of Wrestling tényleg egy létező dolog, amely 1986-től egészen napjainkig rendszeresen feltűnt és feltűnik a tévék képernyőjén, ennyiben ki is merül a kapcsolat a mostani szériával. Értve ez alatt egyrészt azt, hogy nem a meccsek, mozdulatok állnak a történet fókuszában, hanem a műsor létrejötte, illetve nyilvánvalóan a látottaknak közük nincs valós személyekhez és eseményekhez. A Netflix GLOW-ja egy meglehetősen kiszínezett történet, csupa bizarr alakkal és a pankrációhoz méltó hangvétellel.
A GLOW ugyanis jelentős mértékben egy szappanopera, fordulatait nehéz lenne megkülönböztetni a kereskedelmi tévék délutáni műsorsávjában futó dél-amerikai és török darabokétól, tele megcsalásokkal, évtizedek után kiderülő családi kapcsolatokkal és elnagyolt karakterekkel. A pejoratív élt ugyanakkor az veszi el, hogy a sorozat ezt nem is tagadja, sőt, éppen az ehhez való viszonyulása teszi különlegessé. Hiszen a szereplők maguk is egy szappanoperát forgatnak, amelynek karakterei csupa sértő sztereotípiát megtestesítő figura, rendezőjük pedig egy echte 80-as évek-trashkirály, aki a félig pornóba hajló exploitationökkel szerzett magának kétes hírnevet. Ezt nézve egy erőteljes önreflexió, hogy a mű a 80-as éveket nemcsak a divatos nosztalgiavonatra jellemző külsőségekben és hivatkozásokban, de történetmesélésében is átveszi.
Az egyik szereplő által kimondott "pure trash" kifejezés azonban új értelmet nyer a GLOW-ra nézve: ha nem "hamisítatlan", hanem egyfajta "ártatlan, makulátlan, beszennyezetlen" trash-nek fordítjuk, a sorozat tökéletes jellemzését kapjuk. Az ugyanis nemcsak technikai megvalósításában nem követi le a szappanopera és a trash hagyományait (kameramunkája, világítása, alakításai mind a Netflix-prémiumkategóriát képviseli), de őszinte, színlelésmentes attitűdje miatt is lopja be magát a néző szívébe. Érdemes figyelni, hogy a Sam Sylvia névre hallgató trashguru folyton-folyvást óriási mondanivalót próbál látni a legalantasabb ösztönökre játszó Zs-kategóriás darabjaiba, a GLOW-nak azonban nincsenek saját szappanoperaiságának ellentmondó ambíciói, legalábbis azon kívül, hogy megláttassa a bájt ebben a bárdolatlanságban. A 10 epizód során a pankráció a bunkók szórakozásából így válik az önmegvalósítás katartikus eszközévé a szereplők számára, függetlenül attól, hogy a rivaldafényt, a háziasszony-unalomból kitörést vagy az apai elismerést keresik.
Hosszú út ez, és nekem is kellett legalább 4 epizód, mire igazán a szívemhez nőtt a közeg, de maguk a karakterek is annyira kedvesen, sebezhetően és szellemesen vannak megformálva, hogy lehetetlen nem szeretni őket. A már említett Sam szinte minden jelenete egy aranybánya, Allison Brie hasonlóképp tündököl a szerepben, és a lányok színpompás személyiségei, ügyetlenkedései is könnyedén belopták magukat a szívembe. Még ha nem is történt velük semmi eget rengető, elmaradtak az óriási karakterívek, jó volt fél-fél órára belépni az ő világukba, nézni aranyos botladozásaikat és ahogyan egyre rátermettebbé váltak.
A GLOW tehát az a sorozat, amely valószínűleg kevés év végi listán fog felbukkanni, de rendkívüli szerethetősége az átlag fölé emeli és valószínűleg sokáig kitüntetett helyet foglal majd el a szívünkben. Egy könnyen darálható, bármikor fogyasztható, de mégsem jelentéktelen limonádéként működő produkció - avagy ismét bátran fordulhatunk a Netflixhez.
A GLOW teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán