A balett kegyetlenségén rágódni már-már sablonossá vált az utóbbi években, elég ha csak a Fekete hattyú hasadt identitású főhősére, vagy a Flesh and Bone kemény képsoraira gondolunk. Ezek a példák is megmutatták, hogy a táncművészet talán legmagasabb polcán lévő balett csak látszólag tűnik könnyednek és vidámnak, a színpadképen dolgozó emberek ugyanis komoly áldozatot hoznak annak érdekében, hogy a tökéleteset hajkurásszák, gyakran sikertelenül. A táncos c. dokumentumfilm pont egy ilyen fiatal tehetségről, Szergej Polunyinról szól, aki nem csak üldözte, de nyakon is ragadta a tökéletességet. Az más kérdés, hogy számára ez sem (volt) elég.
A táncos azért igazán érdekes darab, mert a fent említett két filmmel ellentétben itt egy fiatal srác igaz sztorijáról van szó, aki valóban átélte a szenvedés és a szenvedélybetegségek mindenféle árnyalatát addig, míg az egyik legtökéletesebb és leghíresebb balett táncos vált belőle. Mindez húszas éveinek elején. A filmben minden megvan, ami egy jó dokumentumfilmhez kell, Steven Cantor rendező Szergej fiatalkorától vázolja fel a táncossá vált fiú jellemét, ezeket a történéseket pedig két fontos előadás kulisszái fogják keretbe.
Szergej története pedig a kezdetektől fogva érdekes, főleg számunkra, mivel egy kifejezetten szegény sorból származó ukrán srácról beszélünk, aki napjainkban is mindössze 27 éves. Ilyen fiatalokról nem gyakran szoktak dokumentumfilmet forgatni, Polunyin élete azonban valóban vászonra kívánkozik, a szülei ugyanis szinte mindent feladtak azért, hogy a fiúkból profi táncos lehessen. A mindent most a szó szoros értelmében kell érteni, Szergej szüleinek kapcsolatát ugyanis felemésztette, hogy az apának az óriási költségek miatt Portugáliában kellett munkát vállalnia.
Cantor nagyszerűen építi be ezeket a drámai döntéseket a dokumentumfilm gerincébe, ahogy haladunk előre Szergej útján megértjük, hogy pontosan milyen kihatással volt ez a nyomás az életére, és meglátjuk azt is, hogy a tökéletesség utáni futás közben gyakorlatilag felfalták a balett fogaskerekei a valódi személyiségét. Ebből adódóan a film ürügyét szolgáltató táncművészet inkább az emberi célokat hivatott reprezentálni, nem konkrétan a balett árnyoldalai vannak terítéken, ezért is tud olyan lehengerlően drámai lenni ez a dokumentumfilm.
Ehhez persze kell Szergej kifejezetten szimpatikus karaktere is, aki az önsanyargató próbák mögött is megpróbál ember maradni, és a film több pontján is egyértelműen kifejti, hogy a tánc számára a család újraegyesítése miatt volt igazán fontos, nem azért hogy kiteljesedjen általa. Ebből adódóan a történet egy pontján "főhősünket" ki is zökkenti a sors iróniája, amely gyakorlatilag felforgatja Szergej addig felvázolt értékrendjét, ezután a színpadon bemutatott mozdulatai, a színfalak mögött mutatott viselkedése és a nyilatkozatai is sokkal fásultabbnak, mechanikusabbnak hatnak, látszik hogy lassan elveszti a motivációt, annak ellenére hogy a világ egyik leghíresebb táncosáról beszélünk.
A táncos azonban nem tökéletes dokumentumfilm, a végén kicsit megbicsaklik a mondanivaló azzal, hogy bár Szergej a balettból való kilépést választja, a film lezárásában mégis egy fellépést látunk tőle, ami végtére is felülírja az elszakadás által keltett drámai hullámokat. Steven Cantor filmje ugyanakkor ennek ellenére is zseniális, tökéletesen mutatja be azt, hogy nem feltétlen a cél-, hanem az oda vezető út a fontos, és hogy támogató család nélkül gyakorlatilag értelmetlen minden siker.
A táncos teljes adatlapja a MAFAB (Magyar Filmadatbázis) oldalán
