Dmitry Glukhovsky egy évtizede a Metro 2033-mal nemcsak megírta minden idők egyik legjobb sci-fi regényét, de hatalmas popkulturális jelenséget is teremtett. Az azóta elkészült két játék, a Metro-univerzumot több, mint 30 regénnyel és novellával bővítő önkéntesek mellett szinte el is törpült, hogy a könyv előbb egy folytatással, majd a Metro: Last Light videojáték nyomán egy harmadik résszel is kiegészült. A Metro 2034 még csak a közös világot, illetve a mellékszereplők némelyikét használta fel, a 2035-tel viszont a szerző visszatért Artyomhoz és az ő történetéhez. Ami egyáltalán nem biztos, hogy jó döntés volt.
2 évvel járunk tehát a feketék elpusztítása után, Artyomot pedig azon kívül, hogy akkori gyávasága és hibája rettentően bántja, az akció közben elfogott rádióadás is foglalkoztatja. Naponta jár fel a felszínre, hogy újabb életjelre akadjon más városokból, de mindhiába - ennek hatására pedig környezetéből is egyre többen nézik bolondnak. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a 2034-ben megismert Homérosz a VDNH-n, azzal a hírrel, hogy ő találkozott egy rádióssal, aki szintén tudomást szerzett más túlélők létezéséről. Így Artyom az ő oldalán újra a nyakába veszi a metrót, hogy kiderítse, van-e élet az egyre inkább pokollá változó moszkvai járatokon kívül is.
Eleinte nehéz volt hozzászokni, hogy a bátortalan, de reményekkel teli Artyom után már egy kiábrándult, mániákus, de vérprofi sztalkert láthatunk, aki nyilván teljesen más ívet jár be ebben a történetben, mint az első rész folyamán. Sokkal nehezebb azonosulni vele, sőt, kissé kényszeredettnek is érződik, hogy ennek a történetnek is pont ő válik a főhősévé, ugyanakkor sokkal jobban is illik a metró illúziómentes, embertelenül pragmatikus világába, amelyre Glukhovsky hangsúlya is áthelyeződik a műfaji elemekről. Ezért sem véletlen, hogy főhősünk szinte ugyanazt az utat járja be, mint első kalandja alkalmával: a Hanza, a Vörösök, a Negyedik Birodalom és a Polisz alkotják a Metro 2035 helyszíneit, ami egy kissé redundánssá teszi a történetmesélést, illetve az univerzum kibővítésével (ami például a második részben kiválóan működött) is adós marad.
Horrort és misztikumot például már nyomokban sem lehet találni a Metro 2035-ben, az embereket nyom nélkül elnyelő alagútszakaszok, a felszínen zsongó mutánsok sehol sincsenek, még maga Artyom is döbbenten konstatálja, hogy a felszínen már az egyre komolyabb eszközökre szert tevő emberek jelentik a legnagyobb veszélyt - az író azonban adós marad a magyarázattal, hogy hova tűntek lényei mindössze néhány év leforgása alatt. Ezért a szerző a korábbinál részletesebb politikai háttérrel kárpótol: Artyomnak a metró hőseként már bejárása van néhány helyen a felsőbb körökbe is (ahol meg nem, ott mindig pont úgy alakul, hogy fontos funkcionáriusokkal akad össze), így minden korábbinál mélyebben láthatunk bele az állomásszövetségek intrikáiba és társadalomszervező elveibe, Glukhovsky pedig mondanivalóját is teljes mértékben erre a vonalra építi fel. A külvilággal való kapcsolatfelvételben, illetve a belőle eredő bonyodalmakban a mű második felére már nem is a gyakorlati megvalósítás lesz a hangsúlyos, hanem az ebből eredő, nagyon is aktuális párhuzamokat mutató politikai és társadalomelméleti viták. A regény már nem is próbálja palástolni, hogy minden erejével Oroszország múltját és jelenét veszi célba, amely a számos hasonlóság miatt a magyar olvasók számára is rengeteg érdekes felvétést és gondolkodnivalót jelent, végül ezzel téve a trilógia méltó záródarabjává a regényt.
A Metro 2035 tehát Glukhovsky legkevésbé szórakoztató, viszont egyben legérettebb műve, amely viszonylag keveset tesz hozzá a korábbi művekben elhangzottakhoz, de mégis vele teljesedik ki azok mondanivalója. Így csalódni fognak, akik a játékok hatására, a horror vagy az izgalmas sci-fi ötletek miatt vágtak bele az előző két epizódba is, ugyanakkor akiket megfogott a metró világa mögött meghúzódó örökérvényű motívumrendszer az emberiség és a posztkommunista társadalmak természetéről,azokat ez a könyv is éppúgy le fogja nyűgözni.
