Szex, drog, rock and roll. A rocksztárok élete már csak ilyen. Manapság, már régen halott a rock, de a hatvanas években virágkorát élte a műfaj, akkor alkottak a máig legnagyobb legendái, melyek közül az egyik legnagyobb Jim Morrison volt. A The Doors frontemberéhez személy szerint annyi közöm van, hogy láttam a sírját a Pére Lachaise temetőben (igen, volt rajta egy rakás whiskey-s üveg, és cigiben sem volt hiány), musicalfüggőként finoman szólva sem vagyok a rajongói közé sorolható, azonban egyrészt tisztelem a legendákat, másrészt pedig nagyon kíváncsi voltam arra, mihez kezdett az ő ikonikus alakjával Oliver Stone. A bemutató idején láttam a filmet, de akkor még csak tini voltam, az égvilágon semmit sem értettem az egészből, csak annyi maradt meg, hogy irtó jó bőrszerkóban tette-vette magát a színpadon Val Kilmer. Vagyis nyugodtan mondhatom, hogy mindenféle előítélet nélkül vágtam bele a megtekintésébe, és azt kell mondanom, hogy kiválóan idézte meg a kort a rendező, és a koncertek hangulata páratlan, de maga a film sajnos eléggé feledhetőre sikeredett, több volt benne az LSD, mint a tartalom.

Jim Morrison (Val Kilmer) filmes tanulmányokat folytat és él bele a világba, amikor egyrészt találkozik élete szerelmével, Pamelával (Meg Ryan), másrészt Ray Manzarek-kel (Kyle MacLachlan), akivel megalapítják a The Doors együttest. Óriási sikereket érnek el, azonban Morrison nem tud mit kezdeni azzal, hogy a rock és a szex istenének kiáltják ki, miközben ő költőnek és sámánnak tartja magát, és a féktelen bulik, a drog és az alkohol lassan, de biztosan tönkreteszik a testét és a lelkét...

Oliver Stone ma már csak egy a nyugdíjas korú rendezők közül, aki régen túl van már a fénykorán, de az én tinikoromban, vagyis a 90-es években szakmailag még a csúcson volt, igazi fenegyereknek számított, akinek minden filmjét nagyon vártam (ehhez képest a mostanában moziba kerülő Snowden annak ellenére nem tud igazán lázba hozni, hogy a téma nagyon is érdekel). Történelemrajongóként a JFK - A nyitott dosszié maradt meg tőle 1991-ből, nem a The Doors, amelyben igen nagy ziccert sikerült kihagynia a mesternek. Pedig elsőre nagyon jó ötletnek tűnt, hogy a kor leglázadóbb rendezője készítsen filmet egy másik lázadóról, azonban annyira a külsőségekre helyezte a hangsúlyt Stone, hogy a valódi tartalom elveszett valahol útközben.

Nem tudunk meg túl sokat Morrison családjáról és gyerekkoráról, amikor megismerjük, már fitatal felnőttként keresgeti saját magát, és igazából sohasem tudott túllépni ezen az állapotán, vagyis nem fejlődött túl sokat a karaktere. A cél valószínűleg az lett volna, hogy megmutassa a rendező azt a belső lelki konfliktust, ami felemésztette Morrisont (természetesen a szenvedélybetegségein túl), vagyis az, hogy ő költő volt, nem rocksztár, az emberek nem a szövegei mögöttes tartalmáért rajongtak, hanem a lázadó rockerért, vagyis soha senki nem értette meg igazán. A halál költője valójában menekült a fájdalom elől, és valóban adni akart az embereknek valamit a dalaival, és fel akarta forgatni a zenei életet, azonban néhány év kőkemény bulizás és anyagozás után rá kellett jönnie, hogy valójában már régen nem több, mint egy testi és lelki roncs, aki közel sem az a lánglelkű messiás, akinek egykor hitte magát. Na most ezekből a lelkiállapotokból nem sokat mutatott meg nekünk Oliver Stone, pedig kiváló szereplőgárda állt a rendelkezésre, a míves életrajzi alapanyag pedig ugye adott volt.

A bulizással nincs semmi gond, azon kívül, hogy több, mint két órán keresztül kicsit unalmas tud lenni, ha más nem nagyon történik a filmben. Egy végtelenített rockkoncertet kaptunk a pofinkba, Stone-nek köszönhetően ott érezhettük magunkat a leghangulatosabb agyeldobós bulikon, és ízelítőt kaphattunk a 60-as évek vad és őrült napjaiból, de ennyi és nem több, amit ettől a filmtől kaphatunk. Mivel Jim Morrison-ról, az emberről nem sokat tudunk meg, megszeretni pedig végképp nem lehet ezt a nihilista, életunt figurát, akinek magasztos gondolatok voltak a fejében, de egy elviselhetetlen alak volt, alkoholista, drogos, aki még arra is képes volt, hogy féltékenységből a szerelmére gyújtsa a házat, akit egyébként gyakorlatilag minden lánnyal megcsalt, aki az útjába került. Egy legendával és egy jó filmmel kevesebb, sajnos.

Val Kilmer kiváló alakítást nyújtott a főszerepben (ráadásul ő énekel a filmben!), kihozott mindent nem túl jól megírt karakteréből, meg tudta mutatni az esendő ember mögött az érzékeny művészt is. Meg Ryan még plasztika előtti állapotában szintén remekül játszotta el Morrison szerelmét, akinek az a nem túl könnyű sors jutott, hogy megpróbáljon együtt élni az öntörvényű előadóművésszel. A színészi játékban nincs hiba, mindenki tökéletes választásnak bizonyult, ráadásul a figyelmes szemlélő felfedezheti egy - egy cameoban Billy Idolt és magát a rendezőt is.

Összességében csalódás a film, elsősorban a The Doors rajongóinak ajánlott a megtekintése, de időutazásnak mindenki számára kiváló, ahogyan édes bűnnek is, hiszen ki ne szeretne bekukkantani az igazi rockkoncertekre, ahol még tényleg teljes gőzzel tolták a bulit, erkölcstelenkedtek és tettek mindent, ami rossz és helytelen. De ennél több sajnos tényleg nincs ebben a történetben, Jim Morrison és a legendája ennél sokkal többet érdemelt volna. Nem hozza tűzbe a nézőt Oliver Stone életrajzi filmje, hiába dübörög benne az igazi rockzene.

6/10

A The Doors adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.