A filmet a  Titanic Filmfesztivál keretében volt lehetőségem megtekinteni.

Amennyit a Macbeth kapcsán panaszkodtam arra, hogy igencsak bátortalanul mernek a filmesek egyes klasszikusokhoz (és leggyakrabban Shakespeare-hez) nyúlni, egyenesen tökéletes kéne, hogy legyen számomra a The Daughter, amely Ibsen Vadkacsáját helyezi napjaink vidéki Ausztráliájába, viszonylag szabadon értelmezve az alapanyagot. A nagy tanulság számomra azonban az, hogy alapvetően még ez sem garantál egy jó filmet, és a The Daughter is bár alapvetően egy tiszteletre méltó mozgóképes munka, nem tudja teljesen feloldani a 100 éves alapanyaga és korunk között feszülő ellentétet.

A film már a kezdetektől fogva a helyi fafeldolgozó-üzem haldoklása nyomán elnéptelenedő város képeivel sokkol minket, és egy darabig úgy is érezni, Simon Stone adaptációja nem is lehetne aktuálisabb. És még az USÁból hazatérő Christian (Paul Schneider) és gyerekkori barátja, Oliver (Ewen Leslie) interakciói is egészen természetesen vezetnek a kialakuló dilemmához, miszerint a fájdalmas igazság vagy a hazug, de boldog élet a jobb. Azonban mire ez a morális kérdés teljességében kibomlik előttünk, a mű elveszti a lehetőséget, hogy valódi teljességében körbejárja a témát, és már csak arra marad ideje, hogy az irodalomórán megbeszélhető tanulságokat összegezze. Ebben pedig annyira nem tud elszakadni az alapanyagtól, hogy fináléban karaktereiből árad az áporodott melodrámaiság, amely ebben a környezetben sokkal inkább egy szappanoperát idéz, mint egy klasszikust.

A The Daughter ettől függetlenül azonban egyáltalán nem rossz darab, főleg annak köszönhetően, hogy amíg nem érzi szükségét Ibsen gondolatait visszhangozni, egy kiváló tablónak tekinthető féltucatnyi emberről, akiknek mind megvannak a maguk kisebb vagy nagyobb volumenű küzdelmük a múlttal és a jelennel. A rendező hol a gyönyörű természet, hol a pusztuló város képeit hívja segítségül érzékletes háttérként, már csak azért is, mert hősei sorsát mindig is visszafogottan mutatja be.

És ezt nézve egy takaréklángon égő, kisvárosi drámaként talán még erősebb is lehetett volna az alkotás, mint egy kényszeredetten nagy üzenetet megfogalmazni kívánó feldolgozásként. Simon Stone azonban annyira készen kapta, hogy mit is kell mondania ezzel a filmmel, hogy igazán őszintén és alaposan el sem gondolkodott ezen, így pedig hiába írta át korszerű és modern művé a Vadkacsát, koncepcionális szinten még mindig látszik rajta bő 100 év lemaradása.

6,5/10

Az Apa és lánya teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán