A nevem Khan (nem kán, hanem gégefőből ejtve, hán!) és nem vagyok terrorista. Nem hétköznapi ember az, aki azért keresi meg az amerikai elnököt, hogy ezt elmondja neki. Vajon miért teszi ezt és ki ő? Erről szól ez a varázslatosan szép film, amely amerikai cukormáz nélkül beszél fontos dolgokról, az indiai filmgyártás legjobb vonásainak felmutatásával. Bollywooddal kapcsolatosan nagyon komoly kétségeim voltak eddig (belefutottam jó pár gagyi alkotásba sajnos), azonban ennek a filmnek köszönhetően nagyon is kíváncsi lettem az eddig számomra ismeretlen területre, hiszen gyönyörű történetet meséltek el az alkotók, tartalmasan kitöltve a csaknem három órás játékidőt. Az indiai Forrest Gump -ot kár lenne kihagyni az életünkből, mert igazi és mély érzelmeket kapunk tőle, elgondolkodtat, miközben szórakoztat is, egy olyan alkotás, amelyből nagyon sokat tanulhatunk toleranciáról, szeretetről, gyűlöletről, a vallásról, a hitről, és arról, hogy melyek a valóban fontos dolgok az életben.

Rizvan Khan (Shah Rukh Khan) Asperger-szindrómában szenved, azonban édesanyjának köszönhetően képes arra, hogy beilleszkedjen a társadalomba. Habár az érzelmeit nem igazán tudja kifejezni, mégis gazdag belső lelki életet él, amelyet meglát benne egy szép fodrászlány, Mandira (Kajol), beleszeret és hozzámegy feleségül. Egy ideig boldogan élnek a lány előző házasságából származó fiával, azonban jön szeptember 11, a világ megváltozik. A fiút rasszista okokból megölik, az anya fájdalmában elküldi magától a férjét, akinek azt mondja, hogy akkor térhet vissza hozzá, ha megkeresi az elnököt, és elmondja neki, hogy ő nem terrorista. Rizvan pontosan ezt teszi...

Kétféle ember létezik: jó és rossz. Ennyire egyszerű ennek a filmnek a legfontosabb mondanivalója. Az iszlámról, a terrorizmusról rengeteg film készült már, de ennyire letisztult, szívhez szóló, teljesen átélhető formában én még találkoztam a témával. Majdnem három órás a játékidő, mégsem unatkozunk közben egyetlen percre sem. Nagyon hamar megkedveljük ezt a különleges embert, aki nem beteg, csak más, mint a többiek, más szinten éli meg a világot, mint az átlagember. Mégis teljes életet tud élni, lesz munkája, szép felesége, családja, Aztán amikor az idill széttörik, hosszú útra indul, hogy újra megtalálja az elveszett boldogságot. Hatalmas erénye az alkotásnak, hogy nem túlozza el a főszereplő állapotát, nem az a cél, hogy sajnáljuk, hanem az, hogy az ő szemével lássuk a világot, megértsük a lelkében zajló folyamatokat. 

Nagyon hamar magába szippant a gyönyörű történet, elandalodunk Rizvan és Mandira szép szerelmén, döbbenünk le a tragédián, és szurkolunk teljes szívünkből, hogy a két ember visszataláljon egymáshoz. Kár, hogy a film vége felé egy kicsit túlzásokba esnek az alkotók, és a szánkba rágják, amire magunktól is rájöttünk időközben, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Megtisztító erejű az alkotás, végigsöpör a lelkünkön, elér a szívünkig, és sokat tanulunk belőle. Egy ember, egy család történetén keresztül ismerjük meg, hogyan zúzza szét a mindennapokat a gyűlölet, azt, hogy az iszlámnak nemcsak az az erőszakos arca létezik, amelyet folyamatosan sulykolnak belénk a különböző médiumok, mióta az ikertornyok összedőltek. Nagy szerencse, hogy ez a film nem Hollywoodban készült, mert ott  biztosan eltévesztették  volna az arányokat az alkotók, így azonban tényleg a mondanivalóra tudunk figyelni, nem a körítésre. Ez a fajta egyszerűség ugyanolyan mély érzelmeket tud kelteni a nézőjében, mint az álomgyár, nem kell mindig a látvány, a kiszámított történet és karakterek, így is el lehet érni ugyanazt a hatást.  Az Oscar-esőről sajnos lemaradtak az alkotók, viszont adtak nekünk egy felejthetetlenül szép filmet, amelyet nyilván úgy szerkesztettek, hogy szélesebb közönséghez érjen el, mégis meg tudott maradni hamisítatlanul indiainak. 

A forgatókönyv nagyon jól sikerült, Rizvan és Mandira alakja különleges, mégis emberi, nem érezzük úgy, hogy ez nem történhetett volna meg bárkivel. Ez a hétköznapian szép szerelem más szinten bárkivel előfordulhat, ezért tudunk igazán belefeledkezni a történetbe, amelyben a gyűlölet elválasztja egymástól a két embert, hogy aztán a szeretet újra összehozza őket. A befejezés kicsit szirupos, de ennek ellenére pontosan érezzük, hogy ez a két ember egymásnak született, minden nehézséget le tudnak győzni együtt, még a hitbeli különbségeket és a külvilág szörnyűségeit is. A jól vezetett történeten túl a zene is sokat segít abban, hogy szép emlékként őrizzük meg ezt a filmet, amelyből több jelenet is bevésődik annak, aki rászánja az időt a megtekintésére (az én abszolút kedvencem az a jelenet, amikor Rizvan olyan szép képet mutat a városról Mandirának, hogy az ott helyben hozzá akar menni). Kötelező darab!

Shah Rukh Khan kiváló alakítást nyújt, nem esik túlzásokba, egyszerű eszközökkel mutatja meg az Asperger-szindrómában szenvedő főszereplő alakját. A belső lelki folyamatokra helyezi a hangsúlyt, nem a külsőségekre, tökéletesen belakja a karaktert, tényleg járt volna neki egy Oscar-díj ezért a filmért. Kajol méltó játszótárs, az ő játéka is nagyon magas színvonalú, ráadásul működik a kémia a két főszereplő között, nekik is köszönhető, hogy ilyen szép filmhez van szerencsénk.

Bollywoodról eddig is tudtam, hogy hihetetlen mennyiségű film kerül ki a kapui közül, most már az is tudom, hogy a minőségre sem lehet panasz, alig várom, hogy felfedezzem az indiai gyöngyszemeket is (kíváncsian várom a javaslatokat kommentben!). Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy adjon egy esélyt ennek a varázslatosan szép alkotásnak, biztosan nem fogja megbánni!

9/10

A nevem Khan teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.