FilmBaráth kritikáját erre találjátok.
Sok mindent lehet kezdeni Kubrick klasszikusával, de szól nélkül elmenni mellette nem. Az első igazán nagyszabású sci-fiként számtalan alkotót inspirált (bár volt, akire kifejezetten rossz hatással bírt), ennek nyomán pedig azóta is viszonyítási pont, ahányszor egy tudományos-fantasztikus alkotó az űrt célozza meg művével. Az Űrodsszüeia pedig mintha már elkészültekor is tisztában lett volna saját fontosságával, ugyanis rendezője hatalmas ambíciója mellől látványosan hiányzik az az alázat, amellyel egy valódi élménnyé, és nem csak "Menj Transformerst nézni!" hivatkozási ponttá válhatott volna.
A Holdon egy titokzatos monolitot talál az emberiség, amely a Jupiter felé sugároz jelet. A cél kivizsgálására egy 5 fő expedíció indul, 3 hibernált tudóssal, valamint Dave-vel és Frankkel a fedélzeten. Illetve természetesen az öntudatára ébredő, és egyre rosszindulatúbbá váló HAL9000 fedélzeti számítógéppel. Azt azonban egyikük sem tudja, hogy tulajdonképpen egy olyan valamit keresnek, aminek gyakorlatilag emberiségünket köszönhetjük, és a rájuk váró események sem lesznek kisebb horderejűek.
A mai napig lenyűgöző az az ambíció, ami Kubrick munkájából sugárzik. Míg ekkoriban mások megelégedtek azzal, ha néhány másodperc erejéig egy félig hihető űrbéli tájat össze tudtak rakni, ő mintha egyenesen fityiszt mutatna mindenkinek, a lehetetlenség határát súroló képsorokkal varázsol el minket. A Naprendszer képei, az űrállomás megszólalásig hiteles makettje, a súlytalanságból eredő perspektivikus játszadozás mind olyan ínyencségek, amelyeket még a mai alkotók is sokszor messziről igyekeznek elkerülni. Igaz, nekik többnyire nincsenek is olyan frappáns megoldásaik, mint amilyennel például Kubrick átvágja a zéró gravitáció gordiuszi csomóját, de akkor sem ijedt meg, ha komolyabb effektekre volt szüksége. Összességében viszont az mondható el, hogy itt az alkotók kifejezetten ügyeltek arra, hogy elvetemült képzelgés helyett a legfrissebb tudományos eredményekkel lépést tartva kreálják meg az Űrodüsszeia világát, amelyet legvégül a pazar fényképezés tesz még lenyűgözőbbé.
Azonban mintha a rendezőt magát jobban lenyűgözte volna ez a környezet, mint magát a nézőjét. Sok helyen könnyű belefeledkezni a produkcióba (meg nem mondom miért, de engem például HAL leállítása teljesen elvarázsolt), ugyanakkor jellemzően teljesen felesleges, és természetesen kínosan lassúra eresztett mozzanatokból épül fel a cselekmény. (És ne feledjük, ez már a 19 perccel megkurtított verzió!) Fájdalmasan kevés tényleges történésből áll a narratíva, ezek közül pedig jó néhány alaposan túl van hangsúlyozva ahhoz képest, amennyire érdektelen. (Heywood beszéde, az antenna alkatrészének kicserélése stb.) Az irreleváns dolgokon való szöszmötölést és a sztori látványos két részre szakítását pedig a rendező az utolsó 15 percben egy hatalmas agymenéssel igyekszik kompenzálni, amelybe igyekszik minél több olyan momentumot belezsúfolni, amivel végül valami gondolkodásra késztetheti nézőjét - de azt hiszem, a filmtörténelem legnagyobb rejtélye marad, akart-e is ezzel mondani bármit, vagy csak intelligensnek és rejtélyesnek feltüntetni művét.
Kubrick ambíciója a mai napig sugárzik a produkcióból, és éppen ezért azt mindenképpen tudom ajánlani, hogy ezt a nagy vásznon is csodáljátok meg. De mellé azért egy nagy adag koffein is ajánlott, mert az Űrodüsszeia sajnos messze nem hálálja meg a nézője által belé fektetett energiát. Éppen ezért a történelmi fontosságát félretéve ez is csak egy újabb mű, amely túlságosan el van merülve (és túlságosan indokolatlanul van elmerülve) saját fontosságában ahhoz, hogy egyben a közönségét is gazdagítani tudja.
7/10
