A filmet a Scope50 program keretén belül volt lehetőségem megtekinteni.

Ha a skandináv filmgyártásra gondolunk, valószínűleg elsőre egy brutális krimi vagy egy fekete komédia jutna az eszünkbe, semmiképpen sem egy ilyen alkotás, mint amit a norvég Ole Giæver szállított le nekünk. A rendező ugyanis nemcsak hazája filmes kultúrájához, de még az általunk megszokott filmnyelvekhez képest is kísérletező kedvű. Azonban ahogy ez a kísérleti filmekkel lenni szokott, ez is félig jól, félig rosszul sül el.

Martin (Ole Giæver) egy unalmas irodai munkában, számára személyiségükben teljesen idegen kollégák között sínylődik. Hazaérve pedig felesége és kisfia várja, akiket akármennyire is szeret, ki akar szabadulni ebből a mókuskerékből. Ezért péntek délután rendszeresen nekivág a közeli hegyeknek, hogy túrázás közben az életéről gondolkodjon és kissé kiszellőztesse a fejét. Ebbe a meditációba és ezekbe az eszmefuttatásokba pedig mi is betekintést nyerhetünk, miközben a gyönyörű norvég tájakat rója.

És milyen jó, hogy betekintést nyerhetünk, ugyanis az író-rendező-főszereplő zseniális szövegekkel fogalmazza meg a mindenki fejében ott kergetőző gondolatokat, amelyeket talán még mi sem merünk magunknak bevallani. Nem is azért kiválóak a főhős belső monológjai, mert annyira szellemesek lennének (habár legtöbbször azok), hanem mert nagyon is érzékeny pontjaira tapintanak rá mindennapjainknak. Martin gyakorlatilag életének minden alapvető részét megkérdőjelezi, sokszor azt is, hogy van-e egyáltalán értelme megkérdőjelezni ezeket a dolgokat, eközben pedig mindannyiunkban jelen lévő kétségeket mond ki és tabukat dönt le.

Azonban a gondolatok szélsebes vágtáját rendre megakasztják a természet és Martin túrájának vágóképei, amelyek lassúsága így hatalmas kontrasztként van jelen a műben. És ugyan a saját jogukon a tájképek és maga az utazás is kiváló, de számomra egészen a lezárásig nem tudtak szerves egészt alkotni a mondanivalóval. A világból történő kivonulás önmagában nem szül hatalmas felfedezéseket a főszereplőben, néhány monológ pedig kifejezetten semmitmondó, ami egy idő után elgondolkodtat annak kapcsán, hogy nem lett volna-e sokkal szórakoztatóbb Martint egyszerűen mindennapjai során hallgatni.

Mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy egy 90%-okban belső monológokból álló, kissé semmitmondó vizualitással megtámogatott produkciót feltétlenül filmként kellett volna megvalósítani. Elképzelhető, hogy egy könyv lapjain sokkal frappánsabb és szórakoztatóbb lett volna ugyanezeket a gondolatokat olvasni, mint egy gyönyörű, de kissé lapos, és a 77 perces játékidő ellenére is üresjáratokkal töltöttnek érződő mozi keretein belül meghallgatni.

7,5/10

A Magam ura teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán