A Spierig-testvérek néhány éve hívták fel magukra a figyelmet a Daybreakers-szel, amely egy okos, de több sebből vérző próbálkozás lett. Ennek nyomán jogosan volt várható tőlük, hogy következőnek egy kissé érettebb alkotást hoznak össze, ebből a szempontból pedig az Időhurok nem is okozott csalódást. Más kérdés, hogy alapvetően ugyanazoktól a gyermekbetegségektől szenved.

Az időutazás feltalálásának köszönhetően lehetővé vált megváltoztatni a múltat. Főszereplőnk (Ethan Hawke) pont egy ilyen időügynök, akinek fő feladata, hogy elkapja a 70-es évek legnagyobb bűnözőjét, aki terrorakcióival tízezrek életét oltotta ki. Azonban legújabb küldetésén nem tömeggyilkosokra vadászik, hanem egy bárban elegyedik beszélgetésbe egy titokzatos fiatalemberrel.

Elsőre talán furcsán fog hangzani, de a film első fele gyakorlatilag abból áll, hogy két ember ül egymással szemben és beszélget. Természetesen vizuálisan ezt rengeteg flashback dobja fel, de egészen megdöbbentő, hogy egy időutazós thriller egy ilyet meg mer húzni, az pedig még inkább, hogy ez tulajdonképpen működik is neki. A szövegek, a visszaemlékezésből kirajzolódó történet ugyanis van annyira érdekes, hogy egy percig nem érződik rajta, hogy tulajdonképpen egy túlnyújtott expozíciót látunk. Amelyből aztán szinte rögtön ugrunk is a nagyszabású fináléba, ugyanis gyakorlatilag minden átmenet nélkül egy feszített tempójú, fordulatokkal teletűzdelt mindfuck-thrillerbe érkezünk meg, amely mindvégig képes tartani ezt a hangulatot.

Előző munkájukkal ellentétben a rendezőpáros ezúttal nem a világ kidolgozására fordított nagy figyelmet, hanem a cselekményére. Ez leginkább Robert A. Heinlein munkájának köszönhető, ugyanis az ő klasszikus novelláját adaptálták, méghozzá egészen hű módon. Egy bizonyos pontig a történetet is átveszik, de például a látványvilág is a 60-as, 70-es évek belső tereiből táplálkozik (költségkímélő megoldásnak sem utolsó ez egy sci-finél), ez utóbbit pedig sikerült kifejezetten stílusosan megvalósítani. Ezúttal viszont rendezőink nem hagyatkozhattak a külsőre, így kénytelenek a narratíva minél komolyabb bonyolítására fókuszálni, amely egész kiválóan sikerül: bár a téma miatt bizonyos kézenfekvő fordulatok adják magukat, azért mégis képesek előállni egy egyedinek számító koncepcióval. Kisebb megbicsaklások ettől függetlenül vannak ebben: az egyik nagy poént az alkotók maguk lövik le előre, ha pedig gyorsan ráhangolódunk a gondolkodásukra, akkor a végső fordulatot sem lesz nehéz kitalálni.

De a fő probléma még mindig ugyanaz a Spierig-testvérek számára: nem tudják élettel megtölteni filmjüket. Egyik főszereplőnknek semmi háttere nincs, a másikra pedig ugyan a teljes bevezetést rászánják, de kizárólag flashbackeken keresztül borzasztó nehéz karaktert építeni. Így hiába narrálja el nekünk az illető, hogy mit érzett, ezek a mondatok egyre inkább üresen csengenek. És ugyanez veszi el az élét a legnagyobb fordulatoknak is: a papírvékony szereplőkön keresztül a mű csak gondolkodni tud, érezni nem.

Úgyhogy az Időhurok leginkább azon filmek számát gyarapítja, amelyek agytornaként remekül működnek, ezen felül viszont mással nem tudnak szolgálni. Márpedig ilyen alkotásokból egyre több és több érkezik (elég csak az Enemyre vagy a Coherence-re gondolni), ezek közül pedig a Spierig testvérek alkotása képtelen kiemelkedni. És ha továbbra sem tudják leküzdeni a saját korlátaikat, akkor elképzelhető, hogy egyik jövőbeni produkciójuk sem fog.

7,5/10