Kik vagyunk, honnan jövünk, merre tartunk? Ritka az olyan film, amely ilyen mély filozófiai kérdésekre keresi a választ, még ritkább az olyan, amelyik olyan jól teszi azt, hogy életre szóló élményt tud nyújtani. Kubrick zsenije kellett ahhoz, hogy megszülessen minden idők legjobb sci-fije, a műfaj legnagyobb klasszikusa. Nőiesen bevallom, ifjabb éveimben nem igazán értettem ezt a filmet, régen láttam, de úgy gondoltam, hogy a Csillagok között bemutatója előtt itt az ideje az újrázásnak, és ennél jobb döntést nem is hozhattam volna. Katartikus élmény, kivételes alkotás, kötelező darab!
Az emberiség hajnalán egy majomcsapat közelében feltűnik egy titokzatos fekete monolit. Nem tulajdonítanak neki jelentőséget, de mégis megváltozik az életük: felfedezik az eszközhasználatot egy állati csont segítségével, elindulnak az emberré válás rögös útján. Sok millió évvel később az űrkorszakban élő utódaik ismét felfedezik a monolitot, a rejtély megoldása érdekében egy kutatócsoport indul a Jupiterre, amelynek vezetője, Dr. Dave Bowman (Keir Dullea) nem is sejti, hogy mekkora veszélyt jelent a legénység számára Hal, a fedélzeti számítógép...
A filmben központi szerepet kap egy monolit. A hideg fekete kődarab azt a felsőbbrendű intelligenciát szimbolizálja, amelynek köszönhetően (természetesen Kubrick szerint) az ember kiemelkedett az állatvilágból, és meghódította a világűrt. Hithű ateistaként nézve a filmet a látvány lehengerlő és elgondolkodtató, a katartikus zárókép pedig felemelő, tehát a szimbolika akkor is tökéletesen hat, ha nem értünk egyet a rendező világszemléletével. Vizuális orgiának vagyunk szemtanúi, nagyon kevés szóval és rengeteg képpel találkozunk a nem rövid játékidő alatt, melynek során eljutunk az emberiség öntudatra ébredésétől a Csillaggyermek megszületéséig. A zene nagyon hangsúlyos, Richard Strauss "Imigyen szóla Zarathustra" című műve festi alá a kezdő képsorokat (ha valaki olvasta Nietzsche azonos című könyvét, azonnal rájön miért éppen erre esett a rendező választása), de Johann Strauss Kék Duna keringője is új értelmet nyer az űrben. Nem véletlen, hogy azonnal eszünkbe jut a film, ha megszólalnak ezek a dallamok, és legyünk nagyon büszkék rá, hogy Ligeti György is részese lehetett a filmtörténet ezen klasszikusának ezen a területen.
Érdekesség, hogy Arthur C. Clark Kubrick megrendelése alapján írta a könyvet, amelyből a film készült. A rendező nem kispályázott, grandiózus történetet álmodott a vászonra, az ember születését, halálát és újjászületését egy magasabb szellemi síkon. És mindezt úgy, hogy nem unjuk halálra magunkat, holott rendkívül lassú a történetmesélés, a képek beszélnek a szereplők helyett, de olyan erőteljes vizuális élményt kapunk, amely mellett nem érezzük hosszúnak a játékidőt, egyszerűen beleveszünk az eseményekbe, hagyjuk magunkat sodortatni a filmmel. Mai, blockbuster-hez szokott szemünk sem fárad bele a látványba, a szimbólumrendszerről esszé formájában lehetne csak értekezni, maradjunk annyiban, hogy van min gondolkodni az alkotással kapcsolatosan. Ne felejtsük el, hogy a hidegháború idején készült a film, nem véletlenül hatja át az a gondolat, hogy az ember saját maga pusztítja el önmagát (a talajra leeső és széttörő pohár gyönyörű metafórája a reménytelenül pusztulásra ítélt emberiségnek). Nagyon hangsúlyos a gépek intelligenciája miatti félelem, Hall (és az ő rémisztően vörös "szeme") tökéletessége rémisztő, hideg, számító, könyörtelen "lelkülete" még jobban az.
Egy űroperába oltott fejlődéstörténetet kísérhetünk figyelemmel, az idegen intelligencia hatására a majmok elindulnak az emberré válás útján, a fejlettségük csúcsán álló embereknek szembe kell nézniük saját korlátaikkal és halandóságukkal, majd a tisztítótűzzel felérő utazás után a Dave által megszemélyesített emberi faj élete végén újra találkozik "Istenével" és egy magasabb szellemi síkon születik újjá. Annak ellenére katartikus a zárókép, hogy nem lehet tudni, hogy pozitív vagy negatív irányba fejlődött a lélek (azaz megváltja vagy elpusztítja az embereket). Ha jobban belegondolunk, a mesterséges intelligencia, Hal is fejődik, egyre emberszerűbb lesz, a legjobban akkor, amikor nem tudja megakadályozni, hogy Frank egy felejthetetlen jelenetben halálra ítélje. Így végül az ember egyedül marad a hideg, rideg világűrben, így kénytelen szembenézni saját sorsával. A nyomasztó ürességből egy utánozhatatlanul látványos utazás után egy lakályos szobában ér véget a földi lét, és így születik meg a Csillaggyermek, bezárul a kör, a nagyívű történet tökéletesen végigvezetésre került.
A látványon és az effekteken van a hangsúly a filmben, a színészek nem kicsit szorulnak háttérbe, csak a Dave-t alakító Keir Dullea kapott jelentős szerepet, eszköztelen játéka sokat tesz hozzá a filmhez. Eleinte nem igazán figyelünk fel Dave-re, de amikor Hal rajta kívül mindenkit kiiktat a képletből, nem esik kétségbe, hanem az eszét, az ember által alkotott technikát alkalmazva szisztematikusan elpusztítja a szuperszámítógépet. És az ő igazi kalandja csak ekkor kezdődik, nem hős, csak egy ember, aki szembenéz a sorsával.
Kubrick megkapta a filmért élete egyetlen Oscar-díját, méltán, hiszen klasszikust alkotott, a katartikus erejű űropera szívet-lelket rázó mondanivalója örök érvényű, a mozi egyik legnagyobb mágusa tökéletes moziélményt adott nekünk, olyat, amely sok évvel a megszületése után sem veszített semmit az erejéből, drámaiságából, földöntúliságából, ami nem csoda, hiszen a születés, az élet és a halál időtlen, akárcsak az emberi gyarlóság.
Fantasztikus látványvilág, felejthetetlen jelenetek, Kubrick zsenije csúcsra járt ebben a filmben, kötelező darab!
10/10
