John le Carré hiába számít népszerű és megbecsült írónak, regényeinek adaptáció csak elvétve érkeznek a filmvászonra, és sokszor akkor is csak kis költségvetésű fesztiválfilmek képében, mint ez a darab is. Ez valamennyire érthető, hiszen ez az alkotás is mutatja, hogy le Carré stílusa nem éppen alakítható látványos és akciódús filmekké, ugyanakkor Anton Corbijn munkája azt bizonyítja, hogy hozzáértő kezek között még így is lehet remek darabokat összehozni.

Ísza Karpov (Grgorij Dobrigin) menekültként érkezik Hamburgba, hogy átvegye apja örökségét. Korábbi dzsihádista kapcsolatai miatt rögtön a terrorelhárításnál dolgozó Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman) látókörébe kerül. Bachmann szeretné rajta keresztül lebuktatni egyik célpontját, azonban mind felettese, mind az amerikaiak inkább letartóztatnák Karpovot. Mindeközben pedig egy menedékjogi ügyvéd (Rachel MacAdams) mindent megtesz azért, hogy megmenekítse a férfit üldözői elől.

Bár a történet kiválóan reflektál napjaink problémáira és kérdéseire a terrorizmus és a hírszerzés kapcsán, tulajdonképpen egy egészen régi vágású kémfilmmel állunk szemben, ahol a feszültséggel teli lopakodás, a látványos tűz- és közelharcok helyett egy-egy ügynök beszervezése vagy a vezetők hatalmi játszmái kapnak főszerepet. A produkció nem is igazán szolgál fordulatos sztorival, megdöbbentő vagy újszerű konklúziókkal és részletgazdag karakterekkel. Bevallom, ez nem hangzik túlságosan megnyerően, és sokáig én magam is szkeptikus voltam, mivel lehet kitölteni egy olyan filmet, ahol a legkomolyabb akció az, hogy Philipp Seymour Hoffman pofán vág valakit, de Anton Corbijn remekül látta meg, hogyan kell egy ilyen kissé lassú, párbeszéd-központú filmet megragadni.

Ugyanis ő pontosan tudja, hogyan használja ki a kimért tempót, ami nála nem a felesleges és dögunalmas momentumok sorjázásával egyenlő, hanem tökéletesen kiszámolt módon mindennek van funkciója. Szájbarágós szövegek helyett apró gesztusok mesélnek a szereplőkről, a színészek szájába adott mondatoknál pedig sokkal fontosabb minden rezdülésük. Szerencsére mindegyikük pazarul lényegül át karakterévé, elsősorban Dobrigin és Seymour Hofmann jár élen ebben. A rengeteg szereplőnek, és rajtuk keresztül a rengeteg érdek ütközésének hála pedig a bonyolultság hiánya ellenére is van kellő mennyiségű konfliktus és tartalom a filmben. De még talán ezekre sem lenne szükség, ugyanis a mű hangulata akkor is el tud varázsolni, ha nagyrészt csak két ember beszélget változatos helyszíneken.

Mert bár elképesztő mélységek nincsenek a produkcióban, szinte minden szereplő más-más küzdelmet és más történetet hoz magával a vászonra, ezzel pedig sikerül kitölteni bőven az egyszerű kémtörténet hézagait. Így lesz belassult Bourne-hasonmásból egy igényes és értékelhető darab, amely a kezdeti aggályaimat teljesen eloszlatta. Azt az egyetlen leszámítva, hogy újszerű konklúzió még így sincsenek.

8/10