Általában a több műfajt vegyítő produkcióknak egy olyan veszéllyel kell szembenézniük, hogy könnyen lehet, akár mindkét műfajon belül is kudarcot vallhatnak. Nincs ez másként a dramedyk esetében sem, és nincs ez másként jelen filmünk esetében sem, amely ugyan nem akar dramedy lenni, hanem a népszerű zsáner farvizén felhajózó könnyed drámák sorát erősíti: könnyednek ugyan könnyed, a valódi drámai töltet viszont hiányzik belőle.

Martin Sharp (Pierce Brosnan) sikeres műsorvezetőből lett villámgyorsan közutálat tárgya, amikor tudtán kívül lefeküdt egy fiatalkorúval. A családja és karrierje is romban, így elhatározza, hogy öngyilkosságot követ el, méghozzá szilveszterkor, egy londoni felhőkarcoló tetejéről. Pechére azonban a legnépszerűbb időpontot és helyszínt választja, így összefut a tetőn Maurennal (Toni Colette), Jess-szel (Imogen Poots) és JJ-vel (Aaron Paul), akik mind hasonló szándékkal érkeztek. A körülmények hatására nem végeznek magukkal, ellenben elhatározzák, hogy Valentin-napon megpróbálkoznak újra. Azzal viszont nem számolnak, hogy ezzel életük végérvényesen összefonódik.

Izgalmas felütés ugyan, hogy 4 idegen találkozik egy tetőn öngyilkosságra készülődve, csak dramaturgiailag nem a legszerencsésebb. Még akkor megérteném, ha esetleg egy-egy fordulatot akartak volna kihozni abból, hogy kinek mi volt a motivációja, de egyáltalán nem erről van szó. Sőt, a motivációkról gyakorlatilag egyáltalán nincs szó, ugyanis ez a mű pont azzal követi el a legnagyobb hibát, hogy nincs bevezetése. Kapunk 4 karaktert, akikről jóformán még annyit sem tudunk, hogy miért akartak öngyilkosok lenni, és még a narráció néhány mondata sem segít sokat a szereplők megismerésében. (Könyvadaptációról lévén szó, gondolom ismét egy tipikus fel nem ismerésével állunk szemben annak, hogy egy vizuális médiumban kissé több kell néhány jól megírt belső monológnál ehhez.)

Márpedig szinte lehetetlen bármilyen történetet úgy felépíteni, hogy nincsenek alapjai. Szereplőink a döntéseit, belső vívódásait megérteni, esetleg még együtt is érezni velük nagyon nehéz, ha egyszer tényleg nem tudunk semmit róluk. Átgondolható és átérezhető tartalom híján, az éppen, hogy felskiccelt háttér mellett csak pillanatnyi emocionális töltetekre, valamint a fejünkben élő közhelyekre tud alapozni az alkotás. Azonban ahogy ezt teszi, azért minden dicséret megilleti. Elsősorban Pascal Chaumeil rendezőt, aki még a legklisésebb momentumokat is össze tudja rakni úgy, hogy a néző ne zsigeri elutasítást, hanem az általa kívánt érzelmeket élje át, kreatív megoldásokat használ. Néhány furcsa átvezető szakaszt leszámítva a cselekményt is jól tartja kézben, a néhány humoros pillanat is működik, egyszóval ilyen tekintetben minden klappol. Persze ehhez 4 remek színésztől is kap segítséget, akik sokat tesznek azért, hogy az egydimenziós karaktereket is élettel töltsék meg. A produkció kidolgozatlanságát pedig remekül fedi el, hogy nem egy szívfacsaró drámát, hanem egy sokkal könnyedebb hangulatú, már-már dramedybe hajló alkotást hoztak ki belőle, mint amilyen nem is olyan régen a Vágyak szerelmesei volt.

Viszont még így is csalódást keltő, hogy a karakterek útja annyira triviális, hogy éppenséggel a film vége felé ezt az egyik szereplő még le is darálja. Ettől függetlenül marad valami katarzisféle még a lezárásra, de ez is inkább az ügyesen szájba rágott érzelmeknek, mintsem a letaglózó élménynek köszönhető. Azonban építkezni úgy nem lehet, hogy hiányoznak az alapok, és ez azért kár, mert ebből sokkal, de sokkal jobb film születhetett volna.

7,5/10