Tarja Kauppinen nevével először a Moly.hu oldalon találkoztam, ahol a terepfutóként átélt kalandjairól olvastam először karcok formájában. Ekkor még nem tudtam, hogy íróként is tevékenykedik, így kellemes meglepetés volt számomra, mikor megláttam a nevét a [bekezdés]-díj 2018-as nyertesei között. Ráadásul A nép igazsága fantasyként volt besorolva, ami a kedvenc zsánerem, így különösen felkeltette az érdeklődésemet, amihez hozzátett, hogy addigra a karcait olvasva megszerettem Tarja szarkasztikus, néhol irónikus stílusát. Ezt a könyvében még nem kevés humorral fejelte meg, miközben görbe tükröt tartott a világ elé, rávilágítva az emberi természet fonákságaira.
Ahogy az értékelésemben előzőleg írtam (ITT a teljes kritika elolvasható):
„A kitalált világ történelme, földrajza és demográfiai viszonyai fontos szerepet játszanak az eseményekben. Havasfelföld sivár, kopár, havas klímája ugyanis már önmagában megadja az alaphangulatot. Erre a tájleírások, valamint az ország háborúkkal, belviszályokkal telki történelme külön ráerősítenek. Mindez a fentebb említett humor mögött bújik meg a regény mélyebb rétegeiben, mintegy tudat alatt nyomasztva az amúgy jól szórakozó olvasót. Ezáltal a földrajzi elhelyezkedés a nehezen járható útjaival, rossz távközlésével, kilátástalan helyzetével kiemelkedő jelentőségűvé válik. Ez egy masszív alap, erre rétegződnek maguk az események, melyek zordak, kegyetlenek, és ekképp a pokol legsötétebb bugyraiba vagy még azon is túl viszik a szereplőiket, meg az olvasót is, ha a röhögés közben mer mélyebbre, a dolgok mögé nézni.
A történetben kirajzolódó métely mögött pedig egy kőkemény szatíra rajzolódik ki, ami sok mindenre reflektál a világunk történései közül. Különösképpen a háborúkra és a jónak hangzó eszméket szajkózó propagandagépezet működésére, vagy éppen a média és a népszerűség befolyásoló erejére, valamint a szépségkultuszra, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Mert az alapvetően fantasy világ ilyen görbe tükröt rejt, amiben a mai világunk gyengeségeire, gyarlóságaira ismerhetünk, és a szerző ezeken csavarint néhányat. Közben egy fordulatos kalandregényt prezentál, ahol kapzsi, fondorlatos, erőszakos karakterek élnek, halnak, mesterkednek, öldökölnek.”
Az interjúban többek között az alkotási folyamatról, a regény szereplőiről és a szerző további terveiről olvashattok.
A szerzőről:
Írói nevemen Tarja Kauppinen vagyok, [bekezdés]-díjas magyar prózaíró. Szépirodalmi és spekulatív fikciós novelláim 2017 óta jelennek meg antológiákban, pályázati sikerek folytán – a mai napig 12 kötetben 19 novellám került nyomtatásba. Első regényem, A nép igazsága című szatíra (a hivatalos besorolás szerint „grimdark fantasy”) 2018-ban megnyerte a [bekezdés]-díjat, és 2020. szeptember 17-én jelent meg. Már megrendelhető a Twister kiadónál, és hamarosan az ország összes nagyobb könyvesboltjában kapható lesz. Írásaim fontos eleme a szarkasztikus humor, célom görbe tükröt tartani a világ elé, rávilágítani az emberi természet fonákságaira.
– Először is arra lennék kíváncsi, honnan ered az írói álneved? Miért ezt választottad? Van valamilyen mögöttes története a névválasztásnak?
Sosem volt kérdéses, hogy álnéven kezdek publikálni, mert (1) a valódi nevem olyan hosszú és kacifántos, hogy gyakran vissza is kérdeznek, hogy betűzzem le; (2) szeretném megőrizni a magánéletem szentségét, így az álnévnek egyfajta védelmi funkciója is van. Maga a név Havasfelföld világához kapcsolódik, a regényemben ugyanis az északi hangulatú nevek jellemzőek. Olyan keresztnév kellett, ami nem hangzik idegenül a magyar olvasóknak, könnyen kiejthető, banális. Mind én, mind a nevemet viselő karakter két lábbal állunk a földön, és idegen tőlünk minden pompa és csillogás, így amikor a Tarja név először eszembe ötlött, a magyar jelentése miatt azonnal tudtam, hogy tökéletes.
– Mióta írsz? Mi adta meg a kezdőlökést, hogy elkezdd?
Gyerekkorom óta találok ki történeteket, ezeket a kezdeti zsengéket leszámítva azonban 2017-től datálom az írói karrieremet. A kezdő lökést a Moly adta meg: az értékeléseim, karcaim pozitív visszhangja ültette el bennem a gondolatot, hogy talán érdemes lenne valami nagyobbal is megpróbálkozni. Ekkor jött ki annak a pályázatnak a kiírása, melyből később a Csillagles című antológia született. A pályázat kapóra jött, szerencsét próbáltam rajta, és mivel három novellám is bekerült a kötetbe, úgy éreztem, van értelme ezzel foglalkoznom, és figyelni kezdtem az irodalmi pályázatokat. Az első években számos novellapályázaton részt vettem, melyeknek köszönhetően szép- és zsánerirodalmi antológiákban jelentem meg, közben pedig befejeztem első regényemet, A nép igazságát, mely 2018 tavaszára lett kész.
– A nép igazsága a 2018-as [bekezdés]-program egyik nyertes regénye. Mi motivált arra, hogy nevezd a regényt? Vettél előtte részt más pályázaton? Ha igen, milyen tapasztalatokat szereztél?
Regénypályázaton soha nem vettem részt korábban. Amikor A nép igazsága írása a célegyenesbe fordult, tájékozódtam a lehetőségeket illetően, és a [bekezdés] hamar a figyelmem homlokterébe került. Mivel főként a szépirodalmat kedvelem és olvasom, szépirodalmi orientációjú zsűrijével hívta fel magára a figyelmemet, valamint azzal, hogy a korábbi nyertes alkotások palettája rendkívül diverz. Mivel A nép igazsága egy voltaképpen semmilyen zsánerbe sem sorolható – szerkesztőm, Gaborják Ádám szavaival élve – „műfaji és popkulturális remix”, a korábbi nyertesek széles skáláját tekintve úgy gondoltam, érdemes tennem egy próbát a kiadóval, hátha még az én erősen innovatív szellemű szövegem is belefér a profiljukba. Belefért. :)
– Hogy élted meg a szerkesztési, előkészítési folyamatot?
Gaborják Ádám neve nekem már akkor is rendkívül sokat nyomott a latban, amikor még csak fontolgattam a részvételt a pályázaton. Úgy gondoltam, az ő személye garancia arra, hogy jó kezekbe kerül a szövegem, hogy megőrizhetjük és kidomboríthatjuk irodalmi erényeit, s hogy posztmodern jellegéből sem kell alább adnom. Óriási örömömre szolgált hát, amikor értesültem róla, hogy ő lesz a szerkesztőm. Kiválóan tudtunk együtt dolgozni Ádámmal, mert nagyon hasonlóan gondolkodunk, s mindkettőnk fő profilja a szépirodalom. Ez azért fontos, mert nem teljesen azonosak az elvárások a szép- és a zsánerirodalomban, s bár születnek néha olyan művek, mint Ádám szerint az enyém is, amelyek ötvözik a kettő értékeit, ezek száma egyelőre csekélynek mondható.
– A regényedben sokféle hatás keveredik. Fantasy, szatíra, társadalomkritika, kalandregényes elemek. Tudatos tervezés eredménye ez a végeredmény vagy spontán, írás közben alakult így?
Nem az volt a célom, hogy elmeséljek egy történetet. A világ elé akartam görbe tükröt tartani, a célom a szöveggel az volt, hogy rávilágítsak napjaink moráljának fonákságaira. Korunk toleranciát és szabadságot hirdető szellemiségének tetszetős felszíne alatt annyi, de annyi visszásságot találunk, hogy úgy érzem, muszáj beszélnünk ezekről. A kalandregényes elemek már tudatosabb tervezés eredményei: amikor a regény kezdett formát ölteni, beláttam, hogy szükség van ilyenekre annak érdekében, hogy a szöveg gördülékenyebb legyen. Úgyhogy a kalandos részek többségét utólag írtam bele, bár a visszajelzések alapján ezek is elérik a céljukat, és olvasmányosabbá, pörgősebbé teszik az elsősorban társadalomkritikai célú művet.
– A regényben sok mindenre reflektálsz. Az egyik ilyen, és számomra legérdekesebb a blogolás jelensége és hatása. Noha globnak és globbereknek hívod őket, de az áthallás nekem egyértelmű volt. Miért foglalkoztatott ez a téma? Mit szerettél volna ezzel érzékeltetni?
Azon gondolkodtam, kik korunk tényleges szellemi vezetői. Nyilvánvalóan nem a politikusok, hiszen ők csupán külsőlegesen irányítják a társadalmat, az egyének szellemi életére nincsenek hatással. Akkor vajon a papok? Az emberiség évezredeken át követett spirituális vezetőket, manapság azonban ők már perifériára szorultak, befolyásuk nem jelentős. Kikre hallgat hát az utca embere, kik formálják a közízlést? Hát a média, az influencerek, a bloggerek. A közvélemény elfogadja őket, mert (optimális esetben) szellemesek, intelligensek, tájékozottak, vagy éppenséggel dekoratívak – még inkább garancia a sikerre, ha mindez együtt.
– Az egyik főszereplő a nevedet viseli. Mennyit írtál bele magadból, és mennyire fantázia szülte?
Tarja a személyiségemet örökölte. Azt hiszem, annyit elárulhatok előzetesben, hogy ő egy erdő mélyén él egyedül, magának való, hűvös, cinikus alak, aki igyekszik távolságot tartani a világtól fizikailag és ideológiailag egyaránt. Nagyjából ez az én mentalitásom is: fenntartásaim vannak a korszellemmel és annak változékonyságával, profitorientáltságával szemben, hiszen divathullámok jönnek és mennek akár évente, pár évente is, amiért tegnap még ölre mentek az emberek, az ma már nem kell a kutyának sem, ezért szilárd belső értékrendre van szükségünk ahhoz, hogy biztos pontot találhassunk az oly sebesen változó világban. A kivonulás a természetbe így elsősorban a kor tiszavirág-életű trendjeitől való távolságtartás szimbóluma, ugyanakkor a valóságban is természetjáró vagyok, ritka az olyan nap, amikor nem megyek ki az erdőbe. A természet csendje, tisztasága kikapcsol, megnyugtat, kicsit kiragad a zajos nagyvilágból szó szerint és átvitt értelemben is.
– Tarja egy erős karakter, nagy kitartással, és otthon van a természetben. Általa a természetjáró, sportoló énedet szeretted volna egy kicsit megmutatni, vagy írás közben alakult így, hogy ő ilyen személyiség lett?
Abszolút nem szerepelt a céljaim között a sportoló énem megmutatása, a kalandos részeknél azonban kiváló szolgálatot tett. Tarja azért lett ilyen személyiség, mert én is ilyen vagyok. Otthonosan mozgok a természetben, szeretek teljesítménytúrázni, terepfutni, a tájékozódás, a túlélés közel állnak hozzám, nagy örömömet lelem abban, ha durva terepeket küzdhetek le, és elmehetek a teljesítőképességem határáig. A társadalomban viszont nem találom a helyem, többek között azért sem, mert tömegiszonyom van, rendkívül nehezen viselem például a tömegközeledést, vagy a zsúfolt helyeket. Ezért (is) költöztünk ki családommal az erdő mellé, és lettem természetjáró.
Szóval nem, eredetileg nem akartam beleírni a sportoló énemet egyáltalán, viszont idő közben úgy alakult, hogy valamennyit mégiscsak beleraktam belőle. Itt és most leszögezem, hogy az a bizonyos extrém, mondhatni halálos sportverseny, ami a könyvben fontos szerephez jut, az első lépéstől az utolsóig a képzelet szüleménye, abszolút semmiféle valóságalapja nincs. Imádom a teljesítménytúrákat, a terepfutó versenyeket, évek óta rendszeres és lelkes résztvevőjük vagyok, ez a verseny azonban 100%-ig fikció. Saját tapasztalataim inkább azokban a részekben jelennek meg, amikor a szereplők igyekeznek túlélni a vadonban. A regény jelentős része a hegyekben játszódik, így kapóra jöttek a személyes élményeim. Aki ivott már patakból, csillapította már éhét vadon termő növényekkel, úszott már át alig fagypont feletti hőmérsékletű tavat, futott órákon át csuromvizes ruhában az erdőben, ismerősként fogja köszönteni ezeket a részeket. Én a természetben érzem otthon magam, és az tesz boldoggá, ha küzdhetek a végsőkig, próbára tehetem az állóképességemet. A túlélős részek írásakor mindez nagy segítségemre volt.
– A legszórakoztatóbb szereplő számomra Leiden volt, a zwelf. Miért pont zwelf lett a faj neve? Ők tulajdonképpen az elfek karikatúrái, némiképp ellentétei. Miért pont rajtuk, de legfőképp Leidenen keresztül közvetíted legjobban a társadalomkritikát?
Nekem is Leiden a kedvencem, és az olvasók közül is sokan jelezték, hogy közel érezték őt magukhoz. Leiden nagyon emberi, nagyon esendő, és épp ezért nagyon szerethető. Ő a kispolgár, aki semmi mást nem akar, csak boldogulni valahogy, és a lehetőségekhez mérten emberi körülmények között átevickélni az életen. Tar Sándor-i figura ő, olyan, amilyenből megannyit láthatunk magunk körül nap mint nap. Nagyon egyszerű, a maga módján becsületes, a szíve mélyén jó a szó legegyszerűbb értelmében, aki jobbára rezignáltan veszi tudomásul, hogy az élet őneki semmit sem tartogat a kisszerűségen és azokon a rövid, átmeneti időszakokon kívül, amikor ideig-óráig egy leheletnyit kevésbé alakulnak rosszul a dolgai. Leident láthatjuk minden trafik előtt ácsorogni köddé foszlott reményekkel véreres szemében, minden aluljáróban cipelni ócska hátizsákjában a transzgenerációs terheket, minden állásinterjún, amint görnyedt belenyugvással várja az újabb elutasítást. Leiden az ember és annak tragédiája, ő a korszellem, a fickó, aki karácsony este egyedül iszik lepukkant albérletében, aki átmeneti megnyugvást lel teljesen lehetetlen nőknél, aki érzelmi energiáit jobb híján forgalmit sosem látott gépjárművére irányítja, amit mindig lelkesen szerelget és suvikszol, mert hát még őneki is kötődnie kell valamihez, miközben örök veszteségébe beletörődve bámulja a szemhatárig nyúló, kilátástalan szociót.
Miért zwelf lett a faj neve: ők az elfek karikatúrái, igen. Számtalan példát láthatunk a történelemben arra, amikor egy népcsoport valamilyen indokkal felsőbbrendűnek kiáltja ki magát, aztán nekiáll ezt a többiek torkán is lenyomni. Mivel a nyelvük germán alapokon nyugszik, az elf -> zwölf/zwelf szóalkotás adta magát.
– Egy vicces, fantasy kalandregénynél mélyebb/keményebb is ez a regény. A könyvtáros, Doranna által megjelenik a történetben a rágalmazás és érintőlegesen az álhírek témaköre azáltal, hogy egy ponton valótlanul nemi erőszakkal vádolja meg a zwelf katonákat. Mire akartál ezzel rámutatni?
Az álhírek és a rágalmazás az életünk részei, nem lehet kikerülni őket, kisebb-nagyobb mértékben mindenki találkozik velük. Doranna esete arra a jelenségre reflektál, hogy a közvélemény indokolatlanul hamar és könnyedén megbocsát ünnepelt közéleti személyiségeknek akár súlyos bűncselekményeket, vagy el nem fogadható viselkedésmintákat is. Aki szép, népszerű vagy menő, azzal szemben sajnos hajlamosak vagyunk engedékenyebbeknek lenni, míg a gyengéken, csúnyákon vagy kevésbé sikereseken kíméletlenül átgázolunk, ami elég kétségbeejtő, de attól még sajnos igaz. Én ugyanakkor hiszek abban, hogy az ember alapvetően jó, és képes fejlődni. Meggyőződésem, hogy senki sem reménytelen, s az őszinte megbánás jutalma őszinte megbocsátás kell legyen. Mindenki megérdemel még egy esélyt, nem az a szégyellnivaló, ha valaki elbukik, hanem az, ha nem képes felállni, vagy még inkább, ha erőfeszítést sem tesz erre. Bűnbánat és bűnfeledés van, ezt azonban valódi megbánásnak és változásnak kell megelőznie.
– Nagyon tetszettek a regényhez készült illusztrációk. Alapból terveztél a regényhez illusztrációt vagy közben alakult így? Milyen volt az illusztrátorral közös munka?
A regény világa vizuális megjelenítésért kiáltott. Roppant látványosak a hófödte hegyek, a fenyőerdők, Tarja fogadója. A kiadótól nem idegen az illusztrált kötetek gondolata, több ilyen is jelent már meg náluk, így amikor felvetettem, azonnal vevők voltak az ötletre. Németh Gyulát kaptam illusztrátornak, aki az idei Képregényfesztivál plakátját is tervezte, valamint tavaly a legjobb magyar képregénynek járó díjat is megkapta, néhány munkája jelenleg is megtekinthető a Retro Puskinban. A közös munka gördülékeny volt, úgy érzem, sikerült megjelenítenie a grafikákon a mű szellemiségét, a karakterek jellemét is.
Gyula munkáiból megtekinthettek egy kis ízelítőt a honlapján: https://gynemeth.com/
– És végezetül, tervezel-e még Havasfelföld világában játszódó regényt? Illetve van-e már előkészületben új regényed?
Tervezek, igen, és van előkészületben új regényem is. A sorozatokkal szemben rengeteg olvasónak ellenérzései vannak (nekem is), így továbbra is önálló kötetekben gondolkodom, világ szempontjából azonban maradnék Havasfelföldön, mert itt az lehetek, ami mindig is akartam lenni: bohóc, udvari bolond, mint Tyll Ulenspiegel, akit a humor és a bolondszerep valódi szólásszabadsággal ruház fel.
– Köszönöm szépen a válaszokat!
Tarja Kauppinent több helyen is megtalálhatod a közösségi médiában:
https://www.facebook.com/tarjakauppinenwrites
https://www.instagram.com/tarja__kauppinen/
https://moly.hu/tagok/tarja_kauppinen
A nép igazságáról
Havasfelföld a fertő és a métely világa, alantas, szentségtelen vidék. Csak a legmegátalkodottabbak maradhatnak életben itt, s Leiden nem tartozik közéjük, így hát menti az irháját. Bár ne tenné…
Hősünk a frontra kerülve egykettőre ráeszmél, hogy mindennél van rosszabb. Hogy a könyörtelen valóság gyakran felülmúlja a képzeletet is, s hogy a sors a héroszok szerepét sem mindig a legrátermettebbekre osztja.
Karcos humorú szatíra egy idegen, mégis ismerős világban, mely maró gúnnyal világít rá az emberi természet fonákságaira. Pszeudotörténelmi drogtúra lelkünk legmélyebb bugyraiba. Spirituszmámoros ámokfutás a nihilbe. Egy száraz, sötét kacaj.
Havasfelföld hantolatlan gyalázattól fertéztetett tájain barangolva szembenézhetünk a bennünk lakozó árnyakkal, s az őrült, ugyanakkor megrendítően valószerű kalandok közepette a szemükbe kacaghatunk.
Fergetegesen cinikus, letehetetlen olvasmány a történelem és a fantasy rajongóinak.
„Azt hiszem, ilyet írt volna »csernabandi«, ha nőnek születik." – Gere Ágnes, ekultura.hu
„Kiválóan alkalmazza a kalandregények módszereit. A humora pedig épp olyan gonosz, mint az egész könyv úgy, ahogy van – de vigyorogni, azt azért lehet rajta. Meg magunkon.” – Timár Krisztina, A látszat mesterei írója
„Üdítően egyedi hangulatú fantasy, ahol bőven osztják a pofonokat és a cinikus humort. Nincs menekvés, készülj az éjszakába nyúló olvasásra!” – Tudatos Olvasó blog
„Cseppet sem lányregény” – Nagy Judit Áfonya, Roboraptor
Ha felkeltette az érdeklődésedet a könyv, INNEN 16% kedvezménnyel megrendelheted.
