Könyvkritika: Ed McDonald: Kárhozat (2019)
2019. augusztus 16. írta: chipolino

Könyvkritika: Ed McDonald: Kárhozat (2019)

„Az emberség a kulcs.”

ed_mcdonald_karhozat_b1.jpg

Elérkeztünk A holló jele-trilógia végéhez (az első kötetről itt, a másodikról itt írtunk), és igen, ez a kötet méltó befejezése lett egy nagy, izgalmas és valóban egyedi kalandnak. Annak ellenére, hogy a végjáték egyes elemeiben elég sablonosra és happy endesre sikerült, azért bőven van izgulnivaló, rengeteg a fordulat, a kiszámíthatatlan változó, és a szereplőket már annyira megszerettük, hogy a katarzis sem marad el. A lezárás is véráztatta, mocskos és durva, pont, ahogy eddig és pont, ahogy azt szeretjük, mert néha akkor jó, ha fáj.

Hat évvel járunk az előző kötet eseményei után, a Névtelenek hatalma megtört, a Szarkavész vörös, maró esővel és új szörnyek felbukkanásával járt. A Mély Királyainak ereje nő, készülnek a végső összecsapásra és a hatalomátvételre. Az Éjszárny parancsnokainak rejtélyes eltűnése, a halhatatlanok fogyatkozó ereje egyre közelebb sodorja a pusztulást, Ryhalt Galharrow azonban távol van mindettől: hat éve jár a Kárhozatban, hat éve szívja magába a mérgeit és az erejét – lassan eggyé válik vele, lassan megszűnik embernek lenni. Az események azonban a figyelmét követelik, úgyhogy vissza kell térnie Valengradba, hogy részt vegyen az utolsó őrült, öngyilkos küldetésben, amelyben a tét már nem csak a Perem, hanem a világ fennmaradása.

A könyv megint egyből berántja az olvasót: a Kárhozat közepébe, ennek az őrült világnak a forgatagába – elképesztő a dinamikája. Ed McDonald továbbra is snitteket ír, amelyek közül talán a csatajelenetek a legjobbak: a kocsmai verekedés, a helóták seregével való összecsapás, Galharrow és North párbaja mind nagyon jól sikerült, feszes, lendületes. A nyers erőszak és a fájdalom érzékeltetése ismét naturalisztikus, én többször felszisszentem egy-egy roncsolás, törés, a bőr felszakadásának leírásánál, baromi életszerű, ahogy roppan a csont, hasad a bőr, fröccsen a vér.

Visszatér minden jól ismert szereplő, és megint kicsit közelebb kerülünk hozzájuk (Tnota és Giralt szerelme nagyon szép), de továbbra is Galharrow van középen, mindent rajta keresztül élünk meg. Galharrow továbbra is szerethető, sőt, nekem így a harmadik kötetre vált vonzóvá, pedig már betöltötte az ötvenet (vagy pont ezért…). Az új lények, a szipoly és a santár nagyon eredetiek, McDonald még mindig végtelen fantáziával van megáldva, és a végén mindenkitől nagyon stílusosan búcsúzunk (még Nenntől is).

A történet kicsit sötétebbre és nyomasztóbbra sikerült, mint az előző kötetekben, Galharrow megbolydult elméjének érzékeltetése néhol egészen hideglelős olvasásélményt eredményez. Kicsit kevesebb a jól megszokott fekete humor is, de azért Galharrow még mindig elég kritikusan szemléli az eseményeket és magát („Más sem hiányzik a világnak, mint hogy én adjak tanácsokat pároknak.”). Az egyik legmegrázóbb rész, amikor fény derül arra, miért is kötött alkut Szarkalábbal, miért is lett belőle az Éjszárny egyik parancsnoka.

A szív szimbolikája végigkíséri a regényt (a Kárhozat szívének megtalálása borzongató), és végig a szeretet, a kötődés, az emberi kapcsolatok erejét hirdeti. Megható, ahogy Galharrow biztonságba próbálja juttatni azokat, akik fontosak neki, az pedig nagyon igaz, amit Dantry mond: „A szerelem nem az együtt töltött időről szól. Hanem hogy mihez kezdünk a kijutó röpke pillanatokkal. Semmi nem tart örökké.” Emellett pedig az egyik fontos üzenete a könyvnek, hogy ne féljünk a változástól, ne ragaszkodjunk valamihez csak azért, mert ismerjük és megszoktuk, ne ragadjunk le a múltban. „Nem az a történet jutott nekünk, amire vágytunk, de ettől még jó történet volt.” – mondja Galharrow-nak Ezabeth. A változás amellett, hogy szükségszerű és megakadályozhatatlan, nem biztos, hogy feltétlenül rossz.

A borító és az egész kiadás gyönyörű, jó kézbe venni a könyvet, Benkő Ferenc fordítása pedig kiváló, ilyen, amikor a szöveg megtalálja a megfelelő embert. A trilógia során a legnagyobb kilátástalanságban is mindig van egy apró reményfoszlány, és többször is elhangzik, hogy „az emberség a kulcs” – ami még ha kicsit szájbarágós is, de szép üzenet, és szép, hogy egy hosszú kaland végén ez a megoldás. Ahogy Galharrow mondja: „A Kárhozat a részem volt, átszőtt, de én nem a Kárhozat voltam. Hanem egy ember.”

8/10

A kötetet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6115010838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása