Kétféle történelmi regény létezik: szerzőjük vagy egy híres ill. hírhedt történelmi személynek, vagy egy kornak állít emléket. Utóbbi elég széles skálán mozog a hat napos háborútól kezdve akár évszázadok történelméig. Benedek Szabolcs regénye egy viszonylag rövid, 133 napig tartó rezsim mindennapjaiba enged bepillantást, és pontosan ez, a mindent bemutatni vágyó politikatörténeti értékelés az erőssége. 
Benedek Szabolcs gyakran él azzal a lehetőséggel, hogy korfestő regényeit krimiszálakkal elegyítse, a 20. század eleje pedig kifejezetten megmozgatja a termékeny szerző fantáziáját, így tálcán kínálta magát a lehetőség, hogy az éppen 100 évvel ezelőtti Tanácsköztársaság rövid időszaka is feldolgozásra kerüljön egy nagyobb lélegzetű írásban. Ám éppen ez a kínálkozó alkalom lett a kötet gyengéje is, hiszen maga a történelmi háttér, a sok apró, pici részlet, amely rengeteg könyvtárazás és kutatómunka eredménye lehet, sokkal érdekesebb, mint a karakterek.
Rögtön az első, vörösbe öltözött május 1-i felvonulás idején adott egy gyilkosság, egy jellegzetes krimiszál, amely szépen kezd kibomlani, viszont a történet előre haladtával fokozatosan háttérbe kerül, és néhol el is tűnik. A fókusz hamar átkerül a férfi és a női fő karakterre, sőt, a fontossági sorrendben még az is megelőzi ezt a vonalat, hogy a Tanácsköztársaság lehető legtöbb érdekessége, jellegzetessége bemutatásra, megismertetésre kerüljön. Bár a férfi és női karakterek fejezetei szépen váltják egymást, egyik sem kerül túlsúlyba a másikhoz képest, az hamarosan világossá válik, hogy Benedeket sokkal inkább érdekelte a közeg, mint a szereplők. Az érzelmek, a néhol csak sejtetett, mélyebb interakciók sajnos szürke árnyalatot kaptak a mindenhonnan áradó vörös mellett, és így nehéz dolga van azon olvasóknak, akik igénylik a karakterekkel való azonosulást. A két hős útja gyakran azért vezet keresztül a rendszer útvesztőin, börtönön, fegyvergyáron, politikai vezetőkkel való találkozásokon, hogy teljes legyen a háttérvilág. Még a hírhedt halálvonatra is felülünk, ahol a vörös különítményesek kíméletlenül lekaparták és leverték a monarchikus szimbólumokat, csupán azért, hogy néhány oldalon keresztül Szamuely Tibor társaságát is élvezhessük. Alapvetően viszont kevés szereplőt mozgat, nagyobb részük csak beköszön és távozik is a cselekményből. A Lenin-fiúk, a leleményes, de rossz költőként említett Corvin Ottó mind csupán egy-egy, hosszabb-rövidebb ideig bemutatott epizód, de igazán, érdemben nem adnak hozzá a cselekményszálhoz. A kezdetben felvezetett gyilkosság és a körülötte kialakuló rejtély, majd az elkövetkező további bűnesetek csekély szerepet kapnak, noha elméletileg a történet indikátoraként szolgálnának. Oldalszázakon keresztül nem jutunk közelebb a rejtély megoldásához, ami miatt olyan érzés keríti hatalmába az olvasót, hogy minden eseményszál csupán regénybe helyezett szimbólumok sorozata, ahol minden vörös és gyanús.
Korfestő írásnak viszont tökéletes könyvet alkotott Benedek Szabolcs, minden történelemrajongónak erősen ajánlott, érződik rajta a múlt felfedezésének és megértésének vágya. Aki kíváncsi erre a korszakra, az vegye kézbe bátran. A párbeszédek a korszellemnek megfelelőek és korrektek, a leírások érdekesek. (A szerző korábbi köteteire, A fiumei cápára és A vérgrófra tett, elrejtett utalásokat kifejezetten ötletesnek találtam.) Összességében egy szépen megírt (talán kicsit túlírt), történelmi közegbe helyezett kalandregény lett a Vörös, mint a vér, akár egy szórakoztató köntösbe csomagolt megemlékezés, a századelő vörös mementója.
7/10
A könyvet a Helikon Kiadó jóvoltából olvashattam el.
