A nyári pangás ha másra nem is jó, de arra igen, hogy ha nehezen tudja magát az ember rávenni a bepótolandó sorozatok és filmek megtekintésére (amik aztán valószínűleg örökre bepótolandók maradnak), akkor némi vállvonogatás, és baráti unszolásra elmegy olyan filmekre is, amire alapjáraton az év más szakában nem tenné meg. Így jártam én is az Annával – végülis Luc Besson, akinek hálás vagyok a ’90-es évek filmjeiért (Nikita, Léon a profi, Az ötödik elem, Taxi), azért már kevésbé, ahogy ezek egy részét kiárusította és aprópénzre váltotta őket viszonylag hamar.
Azonban sikerült viszonylag kellemesen csalódnom, mert a film minden gyengesége ellenére legalább szórakoztató lett. Kapunk egy zsírkrétával felrajzott történelmi keretet: a Szovjetunió összeomlása idején járunk, amikor a moszkvai szegénységbe belesüppedő Anna (Sasha Luss) egy új lehetőséget kap a KGB-nél. És mint ahogy az lenni szokott, annyira jól teszi a dolgát párizsi szupermodellnek álcázva, hogy az még a CIA figyelmét is felkelti…
A film egyébként ízig-vérig Besson, a stílusát nagyon könnyű beazonosítani annak ellenére, hogy nem olyan jó, mint pl a Nikita volt, mert túl sok vizet adott hozzá a főzésnél. Ugyanakkor ez az ismerős érzés zavaró is tud lenni, mert bizony bőven eljutottunk oda, hogy a valaha volt menő filmes saját magától idéz-idézget (ami persze nem baj, lásd Léon, a profi, amiben nem egy korábbi elem visszajön) – és aki már látta a fentebb említett rendezését a fantasztikus Anne Parillaud-dal a főszerepben, annak túlontúl ismerős lesz az instabil háttér, a tesztfeladat amit a saját főnökei nehezítenek meg, és a mindent szétfeszítő kettős élet, illetve az ebből fakadó szabadulás vágya, de még Helen Mirren is, aki megörökölt egy kibővített Jeanne Moreau szerepet. Ami még rosszabb, hogy ez a Nikitának sokkal jobban ment: a főhős sokkal sebezhetőbb, a felettese sokkal szadistább, a történet sokkal jobb volt. S hiába dolgozott Besson megintcsak Éric Serrával a zenei, és Thierry Arbogast-tal az operatőri frontján, ez már csak az átlagnál egy picit érdekesebb nosztalgiázásra sikeredett tőlük.
Vannak azért pozitívumok is: egyrészt Sasha Luss – habár színészileg nagyon nincs (még) azon a szinten, hogy itt tündökölhessen – többnyire rendben van, Cillian Murphy és Helen Mirren lopja a showt, az akció is tetszetős és eltúlzott. Továbbá hiába próbálja Besson módszeresen széttördelni a filmet az időbeli előre és hátraugrásokkal, még ez sem tudott felidegesíteni, az egyéb apróságokról nem is szólva (pendrive 1991-ben, vagy Luke Evans mint KGB-ügynök). Valamilyen szinten bánom, mert legalább egy erősebb reakciót kiváltott volna belőlem.
Rettentően sajnálom a dolgot: belenyugodtam abba, hogy Besson nem akar többet csinálni, a következő filmjénél reménykedni sem fogok, hogy esetleg a rutinnál és a középszernél többet akar majd megmutatni abból, amire képes lenne. Pedig biztos tudna írni Jean Reno számára egy kiváló búcsúszerepet.
6/10