Állandó hőség, inger- és munkában szegény környezet, és a bürokrácia pokoli útvesztői. Diego de Zama (Daniel Giménez Cacho – Cronos, Börtönregény) semmi mást nem szeretne, minthogy hosszú ideje tartó munkáját azzal jutalmazza a spanyol király, hogy rábólint az áthelyezési kérelmére, ami kimenekítené a Paraguay tartománybeli Asunciónból a spanyolországi Lermába. Hátrahagyott feleségét és gyerekét türelemre inti leveleiben, hisz a királyi levél bármikor megérkezhet. És Zama vár, vár, és vár, évekig várakozik, időről-időre óvatosan noszogat, megmozdít pár követ, de hiába.
Ugyanígy hiábavalóan próbál Luciana Piñares de Luenga (Lola Dueñas – Volver, Megtört ölelések) lábai közé jutni miközben a nő csak játszadozik vele, az új kormányzót rábírni Zama helyzetét javító levél megírására, vagy a végén kézre keríteni a környéket rettegésben tartó törvényenkívüli gazembert, Vicuña Portót (Matheus Nachtergaele - Isten városa). Sőt – ahogy az lenni szokott Kafkánál, vagy az orosz csinovnyiktörténeteknél – minél inkább kapálózik, annál erősebb a bilincs szorítása.
A film alig vánszorgó tempója nem csupán a corregidor elméjét és türelmét kezdi ki, hanem a nézőét is, aki bármilyen racionalitást vár az elején, az tegyen le róla. A film nem is lett pénzügyileg sikeres, a kritikusok dicsérték világszerte az Antonio di Benedetto 1956-ban készült regénye alapján készült filmet, amiből addig nem is lett adaptáció, amíg angol nyelven is megjelent 2016-ban.
Nem mintha annyira „őrült” lenne a Zama, csak a rendezőnő, Lucrecia Martel szeretné, ha ugyanúgy belesüppednénk abba a gyönyörű, és egyszerre fojtogató milliőbe, amit hőségben nem is ajánlok megtekinteni, ahogy nekem sikerült. Egyrészt gyönyörű, mert a Zama Goya (aki szintúgy a 18. század végén élt és alkotott, mint amikor a film is játszódik) festményeire emlékeztető színeket alkalmaz, és kisképernyőn is lenyűgöző tájképeket mutat meg. Másrészt fojtogató, egyrészt a film fentebb leírt jellemzői miatt, másrészt a társadalmi különbségek folytán.
Diego de Zama ugyanis criollo (olyan szinte csakis spanyol felmenőkkel rendelkező személy, aki Dél-Amerikában született), és ez a filmben sok jelenetben előjön, habár ezt soha nem mondja ki így a címszereplőre. Ugyanakkor ezért csavarja az ujja köré a vélhetően peninsular (azaz a félszigetről származó spanyol) nemesasszony (aki mellesleg nagyon kilóg a közegből rizsporos parókájának és fekete szolgáinak köszönhetően), ezért halogatják hosszú éveken át az áthelyezését, ezért lehetséges az, hogy a biztosan peninsular beosztottja „büntetésből” hazamehet Spanyolországba (állomáshelyét saját maga megválasztva), ezért tud annyira frusztrált lenni tisztviselőnk – aki ezért a nála kisebbekbe belerúg, nevesítve az egyik indián őslakos nőt pofozza fel, aki kíváncsi volt, hogy ki kukkolja őket munka közben. Zama szinte mindenütt nevetség tárgya, még azt is megtehetik vele, hogy egy szétrohadó házban kelljen meghúznia magát, holott ő az állomáshely második legfontosabb embere a kormányzó után, mint corregidor. Csakis a törvénytelen gyereke, és annak anyja szemében nem nevetséges, akiket azonban ő szinte semmibe veszi, és kérdés nélkül menne nélkülük Lermába a másik, „valódi” családjával.
A film utolsó harmada pedig elmegy egy komplett tisztító lázálomnak, ahogy Vicuna Porto után kutatnak – aki talán már nem is él? Vagy csak egy gonosz, mindent belengő szellem, esetleg egy jól csengő álnév, amit minden törvényenkívüli egyszer-kétszer felvesz az életében?
Ez a film moziban nagyobbat üthetett volna, ugyanis minden képkockája oda kívánkozik, így viszont itt-ott nagyon vontatottá válik a film, és sokkal könnyebb elszabadulni tőle, mint a moziban. De még így is megéri egyszer-kétszer figyelmesen végignézni.
8/10
