Ez a felkavaró témájú könyv egyszerre a rejtőzködés regénye, terápiás regény és az elfogadás könyve is. Egy nem mindennapi nő, egy lány története, aki tudomása szerint az egyetlen cigány személy, aki Ravensbrücköt és Auschwitzot is túlélte. A feldolgozhatatlan élmények, amik évtizedek múlva is kísértenek, Miriam mindennapjaihoz tartoznak, legyen az a szomszéd németjuhásza, vagy az utcai teherautóval furikázó rendbontó sihederek. Ezekhez a képekhez a túlélő nő fejében azonnal hozzátársulnak az őrkutyák és a teli vagonok traumatikus emlékfoszlányai.

Miriam, vagyis Malika, a német cigánylány történetének fordulópontja akkor következik be, amikor a véletlen folytán megváltozik az identitása. A körülmények kényszerítik rá, hogy saját, elszakadt rabruhája helyett felvegye egy halott lányét, és csak később teszi fel magának a kérdést: vajon megnövekedtek-e ezzel az életben maradási esélyei? Pontosan erre figyelmezteti őt a sorban egy igazi zsidó lány is, amikor azt mondja: „Nem hiszem, hogy könnyebb lesz.”„Minket jobban gyűlölnek, mint titeket.” Érdekes önostorozás és szomorú öntudat, hogy Malika nem sokkal később azt gondolja, hogy a németek mégiscsak a cigányságot gyűlölik legjobban. És ez a torz öntudat vetül ki élete során minden olyan eseménynél, ahol valódi identitását eltakarva inkább egy zsidó lány álcája mögé bújik.

A regény időkezelésével viszont nem vagyok kibékülve. Emlékképek bukkannak fel és tűnnek el a semmibe, a történetvezetés nem lineáris. Előbb a 85 éves Miriamot láthatjuk családja körében, majd egy fejezetváltás során a fiatal Miriamot, aki épp csak túlélte a háborút és próbál beilleszkedni a svéd társadalomba. A fiatal nő emlékei aztán még mélyebbre vezetnek, a táborban átélt események idejébe, és így váltakozik sorban a múlt és a régmúlt, amíg vissza nem térünk ismét a jelenbe. Nem szokványos, és nem is feltétlenül rossz megoldás ez, csupán zavaró. Az olvasó folyton kizökken az aktuális történetszálból.

A fiatal Miriam még csak tanulja az új életet, miközben fokozatosan veszít el a régit, a másikat. Egy kétségbeesett próbálkozás után megfogadja, hogy nem szólal meg többé cigányul, belül pedig korholja magát, amiért kénytelen így elrejtőzni. Megpróbál kifinomultan viselkedni, mint ahogy egy jó családból származó zsidó lány tenné, és igyekszik svéddé válni, mindeközben legbelül lázad a változások ellen az eltemetett cigánylány. Ez újabb fontos sarokpontja a regény mondanivalójának. Nem más ez, mint a cigány holokauszt, amiről nem, vagy csak keveset beszélnek. Mintha nem lenne fontos, vagy a cigányok ne lennének ugyanolyan teljes értékű emberek, akárcsak a többi áldozat. Ennek jó példáját szövi bele Axelsson a történetbe akkor, amikor Miriam fellapozza az akadémiai lexikon szócikkét, mely kusza, léhűtő népként hivatkozik a cigányságra, akik nem akarnak házban élni, a gyerekeiket lopni küldik. A társadalmi kirekesztettség, a kisváros önjelölt rendfenntartóinak botrányos utcai randalírozása okán is tetten érhető. Mindössze három évvel a háború után a cigányságot, azaz a „vándornépet” bandák kergetik, verik meg még a mindenki által csodált Svédországban is.

Miriamban az átélt megpróbáltatások folyamatosan fenntartják a félelmet, de igyekszik ezt nem kimutatni. Inkább él egy egész életen át elrejtőzve valaki más személyazonosságával, mígnem a 85. születésnapján ki nem buggyan száján az igazság: én nem vagyok Miriam. Az ebből fakadó öntudat (újra)építése pedig nem kis feladat, amit szerkesztési sajátosságai ellenére is Majgull Axelsson érzékenyen, de határozottan visz véghez. Mindannyian tanulhatunk belőle.

8/10

A kötetet az Athenaeum Kiadó jóvoltából olvashattam el.