Mindannyian voltunk tinédzserek, amikor azt hittük, okosabbak vagyunk a szüleinknél, tanárainknál, iskolás társainknál, és ehhez mérten természetesen mindannyian hoztunk olyan döntéseket az életünkben, amikor nem józan ész vezérelt bennünket, hanem valami egyéb elvakító impulzus: a társadalmi státuszunk növelése, a vélt egyéniségünk kiteljesedése, vagy az első komolyabb szerelem. Greta Gerwig debütáló filmje ezeknek az élethelyzeteknek a mentén festi meg főhősének szeleburdi, zavaros és ellentmondásos, de szívünknek azonban mégis oly kedves jellemét, akivel egy módszeres önvizsgálat után elképesztően könnyen tud akármelyikünk azonosulni. Amennyire mindez jól hangzik első hallásra, a jelenségnek bizony megvan az árnyoldala is: a Lady Bird inkább egy remekül kivitelezett műfaji stílusgyakorlat, mint egy olyan alkotás, ami ténylegesen a saját lábaira próbálna támaszkodni.
danialves kritikáját itt olvashatjátok
2002-ben járunk, a californiai Sacramentóban, ahol túlzás lenne azt állítani, hogy fénysebességgel zajlik az élet. Nem meglepő, hogy Christine McPherson - vagy ahogy saját magát nevezi, Lady Bird - nem itt akarja "elpazarolni" a saját fiatalságát, hanem mondjuk egy olyan menő keleti-parti nagyvárosban, mint New York vagy Boston, de ezt persze az anyagi gondokkal küzdő családja aligha tudná finanszírozni. A főszereplő helyzetét továbbá az is árnyalja, hogy egy mélyen vallásos közegben, konkrétan egy katolikus gimnáziumban szocializálódik, és szerencsétlenségére még itt sem tartozik a menőbb gyerekek közé. Már ennyiből látszik, hogy rögtön a film kiindulópontja is előszeretettel aknázza ki a coming-of-age filmek sablonos alapfeltevéseit: unalmas kisváros, generációs szakadék a szülők és a gyerek között, beskatulyázó közeg, népszerűtlen főhős, álmodozás egy jobb életről, stb...
Igaz, hogy mindezektől független még lehet jó filmet készíteni és a Lady Bird kétségkívül jó film, csakhogy ez leginkább a nézőkkel való pillanatnyi kapcsolattartásban és a zökkenőmentesen végigvitt sztoriban merül ki, nem pedig abban, hogy tényleg egy felejthetetlen alkotást látunk. Másképp fogalmazva, a Lady Birdöt berakhatjuk azoknak a moziknak a sorába, melyek alig-alig próbálkoznak új gondolatok kibontakoztatásával, nem közelítenek friss felfogással a téma iránt, és végső soron nem is tudnak mit kezdeni a mondanivalóval. Hasonlót vitt véghez tavaly a háborús Dunkirk, vagy éppenséggel 2 évvel ezelőtt a műfajban is megegyező Edge of Seventeen - amihez hasonlóan sajnos a Lady Bird sem tud túlmutatni olyan karakteríveknél, minthogy a protagonista elcseréli régi, de népszerűtlen társának barátságát a suli undok, de legalább szép lányának kedvéért (majd persze idejekorán rájön, hogy hibát követett el.)
Hiába indul el Greta Gerwig külön utakon néhány esetben, végül szinte mindig oda lyukad ki, ahová a legtöbb a coming-of-age alkotás, és ez rossz szájízt hagy a film megítélésben. Még akkor is, hogy ha Saoirse Ronan elképesztő szimpatikussága és a vászonról csak úgy áradó energiája rögtön szimpátiát kelt bennünk. Még akkor is, hogy a természetessége miatt azonnal a történet részeseinek érezzük magunkat. És még akkor is, ha irtó kedves, irtó tanulságos és irtó okos a Lady Bird cselekménye, a vetítés után egyből úgy éreztem, hogy ezzel a filmmel nincsen semmi gond, csak mindent, ami benne van, már láttam vagy itt, vagy ott. Sőt, még ezzel sem lenne gond - mert lássuk be, ezek a dolgok tényleg így történnek a való életben is sokszor -, de a kivitelezésben sem látunk szinte semmi újítót, csak a jól bevált elemeket gyönyörűre csiszolt formában.
Bár sokan nem tartják Richard Linklater pályája csúcsának a Sráckor című művét, azért azt mégis el lehet róla mondani, hogy a munkamódszere akarva-akaratlanul is egy olyan nézőpontból ábrázolta a felnövéstörténetet, amit sem addig, sem azóta nem láttunk máshol. A 12 évig forgatott mozinak kezdetben fogalma sem lehetett arról, hogy Masonból (vagyis tulajdonképpen Ellar Coltrane-ből) milyen kisiskolás, milyen tinédzser, majd milyen fiatal felnőtt lesz. Masonbe nem volt előre belekódolva, hogy a játékidő végén hol kell kikötnie, mert a karakterét láthatóan a színész folyamatosan változó személyiségéhez kellett alakítani.
Emiatt ugyan vádolható azzal a Sráckor, hogy nincsen célja az egész műnek - amivel azért tudnék vitatkozni -, de ha ezen a gondolaton haladunk tovább, akkor érdemes feltenni magunknak azt a kérdést, hogy melyiket nézzük szívesebben: a kétes kimenetelű kísérletezést vagy a biztonságosabb eszközökkel operáló, de kényelmesebb alkotást? Mert hiába nagyon szerethető, és hiába tudja olykor-olykor sikerrel elfedni ezt a mivoltját, a Lady Bird bizony egy biztonsági játszma a javából.
6.5 / 10
A film adatlapja a MAFAB oldalán
