A vérfürdős diszkó még mai szemmel nézve is hozza a coolságfaktort, Penge barátunk pedig tesz róla, hogy ne unatkozzunk a két órás játékidő alatt. A trükkök megmosolyogatóak ennyi év távlatából, de a lényeg az, hogy Wesley Snipes-nak még nem kellett CGI-orgia ahhoz, hogy jól szétrúgja a rosszfiúk hátsó felét, és megakadályozzon egy vámpírapokalipszist. Egy vérbő akciófilm, amelyben nemcsak az egysorok hullanak, hanem a statiszták legkülönbözőbb testrészei is, a fekete bőrszerkó, a dögös járgány, na meg a kard és a látványos akciójelenetek még most is megteszik a magukét, simán bele lehet feledkezni őpengesége kalandjaiba. A moziban most futó Fekete Párduccal  kapcsolatban több olvasó is felvetette a kérdést, hogy ő-e az első fekete szuperhős a Marvelnél vagy Penge, és mivel egy régi kedvencemről van szó, kíváncsi lettem arra, hogy kié a az elsőbbség a két karakter közül. Mivel én nem vagyok képregényfan, a hősökből meg annyi van, hogy ki tudja követni őket, valamint annak idején nem volt Marvel-főcím és Stan Lee-cameo a filmben, akkoriban nem igazán tűnt fel, hogy a fényjáró is az univerzum része. Most viszont némi baráti segítséggel utánanéztem, ki is nyeri ezt a kis Marvel - háziversenyt. Képregény formátumban a Fekete Párducé az elsőbbség (1966, Blade 1973), ugyanakkor a moziban Penge vágta át a célszalagot. Szerintem mindenki jól járt, hogy 1998-ban készült el ez a film, mert a mostani szuperhős dömpingben nem biztos, hogy önálló filmet kapna a karakter, lévén, hogy neki nincsenek szuperhős képességei (oké, hogy jól tolja az akciót, de mégiscsak egy félvámpír, ezért gyorsabb és erősebb, mint egy átlagember és a világmegváltás sem az ő műfaja, neki csak a vérszívókkal van baja), ezért kicsit más ligában játszik, mint Wakanda ifjú királya és Vasemberék, de ettől még ugyanolyan menő arc, mint a többiek. Na és a vámpíroknak is bealkonyult időközben, és Wesley Snipes sem lesz már fiatalabb, márpedig ő Penge, senki más. Miután megadtuk a geekeknek, ami nekik jár, örömködjünk most már azon, hogy milyen cool kis akciófilm még mindig ijfabb éveink kedvence.

Penge (Wesley Snipes) minden lehetőséget megragad a vámpírirtásra, ha kell, még egy diszkóba is ellátogat e célból. Egy fiatal hematológus doktornő, Karen (N’Bushe Wright) megvizsgálja az egyik halottnak hitt vámpírt, aki megharapja, Penge barátja,Whistler (Kris Kristofferson) megmenti, így ő is belekeveredik abba a nagyszabású kalamajkába, amelyet Frost (Stephen Dorff) indít el, amikor úgy dönt, hogy eljött az ideje annak, hogy a vámpírok átvegyék az uralmat a világ felett…

A diszkós jelenet megadja a hangulatot, amikor ráengedik a népre a vért a fürdőrózsákból, miközben dübörög a zene, már tudjuk, hogy itt aztán olyan buli lesz, amit nem felejtünk el egyhamar. Wesley Snipes jön, csúnyán néz, vámpírokat kiiktat, majd lelép a színről. Annak idején a moziban itt lettem halálosan kíváncsi arra, hogy ki is ez a Penge, és vajon mi lesz a sztori vége. Annyi változott az elmúlt 20 évben, hogy az akkoriban nagyon menő trükkökön már csak jókat mosolygok, de amúgy még mindig olyan jól szórakoztam Penge akciódús kalandjain, hogy nem igazán tűnik fel a két órás játékidő. Nincsenek üresjáratok, sem túl sok szöveg, de az emlékezetes, a főhős nem egy nyámnyila hisztigép, teszi a dolgát, hallgatagon, miközben érezhető, hogy a csendes felszín alatt mennyi fájdalom és küzdelem tombol a lelkében. Kapott egy méltó ellenfelet Frost személyében, akit nem kicsit zavar, hogy nem született vámpír, ezért igencsak nagyravágyó terveket szövöget, hogy ő is legyen valaki, nem kispályázik, mindjárt isten akar lenni, amit persze Penge nem hagyhat.

Wesley Snipes tökéletes választás volt a főszerepre (akárcsak Galambos Péter a szinkronra), nemcsak akcióhősként volt hiteles, színészként a karakter belső vívódásait is be tudta mutatni (nyilván a műfaji kereteken belül, Pengétől alapvetően nem nyavalygást várunk, hanem azt, hogy aprítsa a vámpírokat abban a cool bőrszerkójában és napszemüvegében). Stephen Dorff nem értem, miért tűnt el a B-filmek rengetegében, kiváló alakítást nyújtott, és megvolt benne az a bizonyos plusz is, ami ahhoz kell, hogy valaki hatni tudjon a filmvásznon, de valamiért mégsem futotta be azt a karriert, ami a tehetsége alapján kijárt volna neki. Kris Kristofferson a maga szikárságával remek bajtársa volt Pengének, Udo Kier, mint mindig most is kiváló volt, N’BusheWright-nak viszont csak a biodíszlet szerepe jutott, de hát ez egy macsó film, és a 90-es évek végén még nem nagyon írtak erős női karaktereket.

Igazából a film hangulata az, ami felejthetetlen, sötét és benne van az nihil, amely azokra az évekre annyira jellemző volt, megtámogatva  hozzá illő zenével, látványos jelmezekkel, és akciókkal, amelyekben folyt a vér, csonkolódtak a vámpírtestek, manapság már nem készülnek ilyen kőkeményen mocskos jelenetek. Ezért is élmény végignézni egy ilyen old school akciófilmet, mert már nem olyan sok a hulla, mint a klasszikus Stallone vagy Schwarzenegger – filmekben, de még nem is a CGI-mesterek pakolják őket a vászonra valami szoftveren keresztül.

Penge a saját korában kiemelkedő sikert aratott olyannyira, hogy trilógiává bővültek a vámpírlétszám csökkentésben gazdag zúzások, még tévésorozat is készült a karakterre építve, de abban már nem volt benne Wesley Snipes, úgyhogy engem teljesen hidegen hagyott, kíváncsian várom a véleményét kommentben annak, aki látta. Nőként csak annyit tudok mondani erre a filmre, hogy imádtam akkor is, és most is, a főszereplő iszonyat dögös volt van és lesz, bármikor jöhet ez a jó kis akciófilm, amelynek megvannak a maga kis hibái (kicsit vértelen volt a sztori, a mellékkarakterek nem voltak túlságosan kidolgozva, stb.), de el van nézve, mert Pengéből sohasem elég!

8/10

A Penge teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán