Ez az a film, amiért John Wayne megkapta az Oscar-díját. Amolyan DiCaprio-módra: messze nem ez a legjobb darabja az életműnek, de már olyan régen kijárt neki a szobrocska, hogy ezért vágták hozzá. A Herceget nem azért szerettük, mert olyan hatalmas színészóriás volt, hanem azért, mert ő maga volt az igazi westernhős, gyermekkorunk és egy korszak idolja. Emberünk nem kevés kockázatot vállalt, amikor elvállalta ezt a szerepet, hiszen merőben eltért azoktól a karakterektől, amelyeket egész életében olyan hitelesen megtestesített a filmvásznon, mégis teljesen önazonos tudott lenni a főszerepben, mert be merte mutatni, hogy milyenek lettek volna a Vadnyugat régi nagy hősei, ha megöregedtek volna. Sok évvel később készült el Coenék remake-je, amely látványosabb és pörgősebb feldolgozás (ehhez képest 10 Oscar-díjból egyet sem vihettek haza az alkotók), mégis az én westernmániás szívemnek sokkal kedvesebb ez a romantikusabb változat, és hiába volt Jeff Bridges kiváló a főszerepben, azért a Vadnyugat mégiscsak John Wayne terepe. Amolyan régi vágású alkotás, amelyben nem túl gyorsan zajlanak az események, de éppen ezért van elég idő rácsodálkozni a mesés Vadnyugat mára már történelemmé lett alakjaira, a békebírók, a farmerek, a törvényen kívüli banditák világára, amely CGI-mentesen is el tudja varázsolni a nézőjét. Nem kell mindig a pörgős akcióorgia, időnként nagyon jól tud esni a lelkünknek egy ilyen igazi old-school westernfilm, amely eltér ugyan a műfaji sémáktól, de csak annyira, hogy ne legyen belőle tucattörténet. Egy legendás színész jutalomjátéka, amelyre nem lehet azt mondani, hogy nem fogott rajta az idő, mégis érdemes megnézni, mert nagyon meg tudja melengetni a kis lelkünket.
Mattie Ross (Kim Darby) édesapját megölik, ő pedig úgy dönt, hogy keres valakit, aki képes arra, hogy megtalálja a gyilkost, akit bíróság elé akar vinni, hogy kötélen végezze. Így talál rá Rooster Cogburn békebíróra (John Wayne), aki, bár kétségkívül mestere a szakmájának, mégis egy alkoholista, kiégett figura, akinek se családja, se vagyona sincs. A nem kicsit furcsa páros elindul együtt megkeresni a gyilkost, és útjuk során rengeteg kaland vár rájuk…
A szabadnak született pisztolyhős, aki megöregedett és nem találja a helyét a világban, és a fiatal lány, akinek szigorú erkölcsi elvei és könyvelő-habitusa van, nem is különbözhetnének egymástól ennél jobban, mégis végül nagyon jól kiegészítik egymást. Az idősödő békebíró kap egy gondoskodó lányt, Mattie pedig rájön, hogy a világ nem csak fekete és fehér, léteznek árnyalatok is, és ami a legfontosabb, a történet végére megtanulják tisztelni egymást. Nem kell aggódni, nem lett negédes a sztori, John Wayne még romjaiban sem olyan típus, aki békét talál a családi tűzhely mellett, neki az a dolga, hogy ellovagoljon a naplementébe, és ezt nála stílusosabban senki sem tudja előadni a filmvásznon. Habár mindvégig azt hangsúlyozza, hogy ő már öreg, már régen kiment a formájából, azért természetesen amikor kell, kétségtelenné teszi, hogy nála jobban senki sem tudja látványosan megforgatni azt a bazi nagy puskát, és használni sem felejtette el.
Elsősorban a hangulata miatt felejthetetlen élmény ez a film, amelyből a humor sem hiányzik, mert lássuk be, azért elég vicces tud lenni, amikor egy kislány lehordja John Wayne-t, aki szóhoz sem jut a megdöbbenéstől. A talajt vesztett idős ember a kezdetben nagyon idegesítő lánynak és a közösen átélt kalandoknak köszönhetően újra magára talál, Mattie pedig felnő, és rájön, hogy nem a külső alapján kell ítélni, mert attól még lehet valakinek aranyszíve, hogy iszákos és rossz a modora, arról nem is beszélve, hogy milyen kiválóan ismeri a vidéket és az ott élő embereket. Egyáltalán nem egyenletes színvonalú a film, kicsit unalmasan kezdődik, és amíg John Wayne fel nem tűnik a színen, eléggé szürke a történet, de aztán nagy nehezen beindulnak az események, amelyek egészen a végkifejletig lassan, ráérősen hömpölyögnek. Az utolsó 20 perc minden, kissé álmosító percért kárpótol bennünket, és a nem túl acélos sztori szálai is összeérnek nagy nehezen. Kevesebb több lett volna, egy alapos vágás ráfért volna a filmre, és a forgatókönyvben is mutatkoztak anomáliák, összességében azonban még ma is szórakoztató és elgondolkodtató alkotásról van szó.
John Wayne nélkül ez a film semmit sem ért volna, szokásához híven betölti a vásznat a karizmájával, még idős korában is simán elvitte a show-t mindenki elől. Kim Darby ifjú kora ellenére méltó partnere tudott lenni, GlenCampbell sem vallott szégyent. Az igazi meglepetés a stáblistán Dennis Hopper, aki kis mellékszerepében nem igazán tudta felforrósítani a vásznat, ellentétben Robert Duvall-lal, aki a rá jellemző karizmával hozta a törvényen kívüli banditát.
Összességében egy hangulatos, de felejthető darab született, amelyet csak azért őriztünk meg jó emlékezetünkben, mert John Wayne megkapta érte végre az Oscar-díjat, bár inkább az életművéért, mint ezért a szerepért, de igazából teljesen mindegy, ő egy legenda volt, aki régen megérdemelte már a szobrocskát. Egyszer mindenképpen érdemes megtekinteni ezt az alkotást, mert nem annyira romantikus képet fest a Vadnyugatról, mint egy matiné, nem folyik benne a vér, és nincsenek benne übermacsó cowboyok sem, viszont nagyon emberi oldalukról ismerhetjük meg belőle a korszak tipikus karaktereit, és a humora sem megvetendő, ami ebben a műfajban nem annyira jellemző.
7/10
A félszemű seriff teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
