Érzékelhettük, hogy a Csillagainkban a hiba nyomán hirtelen ellepték a mozikat a haldokló tinis filmek, amire jobb példa nem is kell annál, mint hogy éppen egy újabb ilyen (Minden, minden) uralja a hazai mozikat. A Me and Earl and the Dying Girl esete azt is megmutatta, hogy nem csak lélektelen másolás jellemzi ezt a trendet, mégis úgy érzem, ha a "divat" részeként jellemzem az anorexiával foglalkozó To the Bone-t, meg kell védenem a számító rókabőr vádjától. Annyiban mindenképpen más ez a darab, hogy nem az elkerülhetetlen, fatalista halálról szól, mint ezen filmek zöme, hanem a "választott", és ennek megfelelően könnyedén kivédhető halálról. És éppen ez a kegyetlenül frusztráló benne. Hiszen csak enni kéne - mondjuk mi, de vannak, akik számára óriási küzdelemmel ér fel egyetlen falatot is leerőszakolni a torkukon. Nekünk pedig majdnem két órán keresztül ezzel a látszólag pofátlanul egyszerű harccal leszünk kénytelenek szembesülni.

De nem csak ennyiben különleges mű. A To the Bone legfontosabb tulajdonsága, hogy olyanok alkották, akik maguk is átélték ezt az állapotot, és akik ennek megfelelően nem pénzre váltható könnyfakasztást álmodtak a vászonra. Az író-rendező Marti Noxon és a főszerepet játszó Lily Collins egyaránt küzdött az anorexia különböző válfajaival, ennek megfelelően pedig elképesztően kendőzetlenül és hitelesen közelítenek a témához. A mű lazasága nem a dramedys "azért ne kínozzuk minden pillanatban a nézőt"-lazaság, hanem az a megközelítés, amit tényleg csak egy beteg ember tud prezentálni, aki nem érzi tettei súlyát, akinek a mindennapos hányás és hashajtózás nem pszichológiai probléma, hanem gyermeki csíny és azonosulási pont a többi bentlakóval. Így paradox módon ezekkel a könnyed pillanatokkal csak még jobban megfekszi a gyomrunkat az alkotás, és itt nem túlzok: nekem a 24 hét óta ez volt az első élményem, amelyet művészi kifogástalansága ellenére szenvedés volt nézni, hála a döbbenetesen nyers, kendőzetlen prezentációjának. Noxonnak még csak nem is kell nyomorpornóba fordítani ehhez, sokszor egy kiugró borda, egy kitüremkedő gerinc elég ahhoz, hogy rosszul legyünk, és bizony mindenkinek meg kell találnia majd a saját védekező mechanizmusát (én például konkrétan végigettem a filmet, mert különben úgy éreztem, nekem is kilyukad a gyomrom).

A To the Bone legnagyobb gyermekbetegsége is ugyanakkor, hogy olyanok alkották, akik maguk is átélték ezt az állapotot, és akik félszavakból is megértik egymást, de mi soha nem fogjuk megérteni őket. Főszereplőnk, Ellen ugyan kap egy kézenfekvően zűrös családi hátteret, de erről maga (és a film is) elismeri, hogy olyasfajta közhely, ami nem visz közelebb betegsége okaihoz. A filmen ugyanakkor nem azt érzem, hogy tudatosan azt szeretné kommunikálni, hogy az anorexia egy megmagyarázhatatlan jelenségegyüttes, amire nincsenek csodaszerként alkalmazható konzerv-válaszok, hanem hogy Noxon képtelen a kívülálló számára is világossá tenni, pontosan mi zajlik egy érintett fejében. Felkavaró aprólékossággal mutatja meg az összes tünetet a "kalória-Asperger"-től a zsírégetés reményében elkövetett testedző-csalásokig, de amint karakterei fejébe kéne mászni és önmagán kívül mással is megértetni a figurák sajátos hozzáállását, láthatóan kifogy az eszközökből. A Csillagainkban a hibából lopott hiperoptimista srác és a vele kialakuló szerelmi szál a sablonok kipipálása után céltalanul lóg a levegőben, az iszonyúan félrecastingolt Keanu Reeves alakította csodadoktor egy-két konyhabölcsesség kimondásán túl nem képes igazolni szerepét Ellen reménybeli gyógyulásában, a mellékszereplők pedig külsőségeiket megmutatván egyre jelentéktelenebbül sikkadnak el. A To the Bone addig hibátlan, amíg statikus, amíg egy állapotot rajzol fel, de amint építkeznie, haladnia kéne, továbbra is bénultan cövekel egy helyben és mesterkélt ügyeskedéssel bombáz csak minket.

A To the Bone-t meg lehetett volna jobban írni, meg lehetett volna jobban rendezni, lehetett volna a John Wick-i baltaarcú depresszióba süllyedő Reeves helyére egy valóban közvetlen és kedélyes figurát találni, de akkor valószínűleg meg sem közelíti azt a hatást, amivel jelen formájában bír. Egy őszinte, kendőzetlen, félelmetesen intim vallomás, ennek megfelelően pedig kicsit esetlen és talán nem is értjük minden pontján, de ez valahogy így is érződik kereknek.

7,5/10

A To the Bone teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán