A filmet a Scope100 program keretében volt lehetőségünk megtekinteni
Előre leszögezem, amikor van választásom, messziről kerülöm az effajta filmeket, ilyen szempontból tehát nem tudom, mennyire lesznek relevánsak további megállapításaim. Azonban The Ornithologist egy olyan alkotás, amelyhez közelíthetünk akármekkora nyitottsággal, a művészfilmes különcködésen felül aligha fogunk benne mást találni - az pedig már csak a nézőn múlik, ezt mennyire veszi be a gyomra. Azaz gyakorlatilag szótári definíciójával állunk szemben annak, amit a köznyelv csak "köldökbámulós film"-ként aposztrofál.
A játékidő első fél órája még a legfogyaszthatóbb, pedig ott is csak annyit látunk, hogy főhősünk a mű címéhez híven madarakat figyel meg. Nem túlzok, szó szerint egy fél órás madárles tanúi lehetünk, méghozzá gyakorlatilag rendre ugyanabból a 3 beállításból összevágva, csak hogy még kevesebb változgatosságban legyen részünk. Bár tény, hogy dramaturgia szempontjából ez a szakasz még egy rosszul elkészített természetfilmnél is unalmasabb (mintha a tökéletes eseménytelenség elérését értelmezné kihívásként), legalább adódik egy kellemesen meditatív állapot ebből a megközelítésből.
A továbbiakban ugyanis az eseménytelenség kivételével ez drasztikusan megváltozik: hamar szembesülnünk kell azzal, hogy egy keményvonalas művészfilmmel van dolgunk, és ezt rendezőnk komolyan is veszi. Ahogy egyre határozottabb lépéseket teszünk a szürrealitás felé, a The Ornithologist úgy pipál ki egyre többet a művészfilmek kötelező közhelyei közül: a tartalom híján mindig kézenfekvő menekülési útvonalat nyújtó vallásos szimbolika, az explicit szexualitás és a gyilkosság válnak az alkotás fő motívumaivá. Nem nehéz visszafejteni (ha más nem, a hihetetlenül didaktikus zárókép majd segít), hogy Páduai Szent Antal történetével találkozunk, ahol a biblikus párhuzamok és a profán összeházasításából merész, de leginkább csak polgárpukkasztó jelleggel merész megoldások születnek. Azzal pedig a jelképek mind adósok maradnak, hogy a valóságtól egyre élesebb váltásokkal elemelkedő történet mit üzenne számunkra, akik nem egy elszállt művész képzeletében létezünk.
Egy újabb olyan darabbal találkozunk tehát, amelyben a szimbólumrendszer lefejtése után nem találunk semmit, amelynek egyetlen önmagáért létező célja, hogy ezt a szimbolikát létrehozza és fenntartsa. Amelynek nincs egységes fogalmazásmódja, különös stílusa pedig inkább frusztráló, mint lenyűgöző - már csak azért is, mert legyen bár eszközeiben egyedi, túl sok alkotás vágyik hasonló elv mentén kitűnni a tömegből.
1/10
(danialves)
-----------------------
Manapság az a narratíva itatja át a filmes ipart, miszerint a nagy svunggal beharangozott darabok lényegében ugyanúgy épülnek fel. Gondoljunk csak az expozícióra, a történetvezetésre, a látványvilágra, stb... Egyre ritkábban látunk olyan darabokat, melyeknek tényleg az a céljuk, hogy felpezsdítsék az állóvizét, és egy olyan élményt nyújtsanak, amilyet a társaik nem tudnak. Lényegében ez lehetett João Pedro Rodrigues motivációja is a The Ornithologist mögött, amely kétségkívül mást ad, mint megszokhattuk, de természetesen ez még nem jelenti azt önmagában, hogy egy megkerülhetetlen, kiváló alkotásról beszélünk.
A The Ornithologist egyértelműen legnagyobb erénye maga a látottaknak a furcsasága. Az egyes jelenetek nem feltétlenül időrendi, vagy logikai kapocs alapján követik egymást. Ezekre sokkal inkább, mint apró szegmensekre lehet tekinteni, melyek önálló kis sztorikat, karakteríveket és üzenetet hordoznak. Akármennyire is fontos kihangsúlyozni az alkotás különlegességét, azért azt sem árt tisztázni, hogy közelről sem újkeletű ez a formátum, hiszen többek között a filmművészet egyik legnagyobb szürreális mesterének, Alejandro Jodorowskynak a kézjegyét egyértelműen magán viseli a The Ornithologist: a kis részekből fejlődik ki az a nagy kép, melyekhez az alkotóelemek egyenként adnak valami újat; mindegyik rétegnek valamiféle árnyaló szerepe van a kollektív mondanivalóval kapcsolatban.
Papíron sem hangzik könnyű feladatnak egy ilyen film összerakása, de gyakorlatban még inkább könnyű belebukni mindebbe, és elveszíteni a fókuszt, a vezérfonalat, és végső soron ebbe bukik bele João Pedro Rodrigues rendező is. A rövid jelenetek önmagukban izgalmasak, érdekesek, amiből automatikusan az következik, hogy akármennyire is nem tudjuk összerakni a dolgot, várjuk a következő kirakós-darabot, hátha majd az segít tisztázni a látottakat... és várunk... és még mindig várunk, de valahogy a The Ornithologist csak nem tud egybeérni. Hiába érdekfeszítőek az alapok, egyszerűen dühítő, ha a végén semmi érdemleges nem sül ki a dologból, így pedig a koncepció sem tud megfelelően működni. Sajnálatos módon, ha nagyon lecsupaszítjuk a filmet, nem fogunk mást kapni, csak a szokásos kérdések feltételét a vallás és a homoszexualitás/identitás párhuzamának dimenziójában, ami csalódáskeltő témahalmozásnak minősül azok után, hogy egyébként többnek tűntek a szemlélt eseménysorok.
Igaz ugyanakkor, hogy ennek a műfajnak az a sajátossága, hogy nézője válogatja, mit tud kiszűrni magának a dzsungelből, melyben főhősünk is elveszik. Könnyen el tudom képzelni, hogy valamelyik lidérces álom másnak mást és többet jelent, mint nekem, így pedig nagyon nehéz értékelni egy ilyen darabot. Egyfelől tisztelem benne a megtett erőfeszítéseket, de másfelől nem igazán tudok rá másként tekinteni, mint egy nagyra fújt lufira, ami az utolsó percek felé szépen lassan leereszt. Mindennek ellenére egyáltalán nem bántam meg, hogy láttam a The Ornithologistot, amely minden hibájával együtt is meg tudta tartani a figyelmemet, sőt, fokozni is tudta egyes pillanatokkal az érdeklődést. Látszik, hogy van potenciál készítői részről egy kiváló, minden fronton jól teljesítő film összerakására is, de erre még várni kell.
5.5/10
(20legendd)
A The Ornithologist teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
