Bevallom, kicsit szégyellem, hogy nem követem alaposabb figyelemmel az olasz filmtermést, ugyanis visszagondolva, akárhányszor is tettem próbát egy alkotásukkal, nem volt okom a csalódásra. Tavaly a Ha Isten úgy akarja okozott igencsak kellemes meglepetést, de az év végén bemutatott Teljesen idegenek-re sem lehet egy rossz szavam se. Az olaszok tehát már jó néhányszor eloszlatták azt a sztereotípiát, hogy kommerszebb filmjeik a nemzetei karakterükhöz hasonlatosan hangos, tolakodó, elnagyolt stílusúak lennének, sokszor még a könnyedebb hangvételű művekben is igencsak érett témákat pedzegetve. Ugyanakkor ha van produkció, amely ezt az előítéletet erősíti meg, az éppen az Őrült boldogság.
Pedig az elmegyógyintézetből megszökő páros, Beatrice (Valeria Bruni Tedeschi) és Donatella (Micaela Ramazotti) sztorija is eredetileg a fent taglalt, könnyedségük ellenére is figyelmesen kidolgozott történetek közé sorolható. A dramaturgia természetesen sokban szorítkozik a két szereplő drasztikusan eltérő karakterei, amiből a komikum nagy részét is igyekszik származtatni, de Donatella kapcsán az Őrült boldogságban ott húzódik egy mély dráma, ami gyönyörű pillanatokat eredményez (főleg a fináléban) - már ha levegőhöz jut. Ugyanis a játékidő túlnyomó részében Beatrice (rendkívül tipikusan olaszos) műsorozása egyszerűen nem engedi érvényesülni, és beszédes módon jellemzően azok a momentumok működnek a legjobban, ahol egyszerűen nincs ott. A jelenetkoreográfiák többsége ugyanis úgy néz ki, hogy az ő harsány, tapintatlan előadásait követhetjük, miközben barátnője csendesen agonizál a háttérben, depressziójával küzdve.
Olyan érzés nézni ezt a filmet, mintha egy mély beszélgetést szeretnél folytatni valakivel, de a szomszéd asztalnál ülő drámakirálynő kiabálása folyton elvonná a figyelmedet. És bárcsak azt tudnám mondani, hogy ennek legalább adódik haszna a produkció szempontjából, azonban Beatrice nem igazán vicces, nem provokálja eléggé partnerét ahhoz, hogy kémia alakulhasson ki közöttük, éppen az a visszatérő geg a produkció gyilkosa, hogy a karakterek minimálisan sem figyelve a másikra elbeszélnek egymás mellett. Az is hozzátartozik a képhez, hogy a kibontakozó történet sem kifejezetten erős, hőseink például egy puszta véletlen folytán tudnak csak megszökni, és utána még jó ideig céltalanul bolyonganak. Az ilyen utazások sablonjaiként kiderülő titkok pedig kevés igazán erős meglepetéssel szolgálnak - ha eleve nem korábban már elmondott információkat hangsúlyoznak újra.
Az Őrült boldogság tehát bizonyos tekintetben egy fájdalmasan őszinte, emberi film, amit azonban a harsány, átgondolatlan máz egy émelyítő, idegesítő káosszá változtat. A produkciónak minden percével meg kell küzdenie azért, hogy érett drámából ne fejlődjön vissza egy bugyuta, gyerekes vígjátékká. És bárcsak azt írhatnám, hogy sikert ér ebben a küzdelemben...
6,5/10
Az Őrült boldogság teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
