Össze kellene dobni legalább két kölyköt, aztán lehet tolni a bulit mindlétig. Boldog szingliként ezt sikerült leszűrnöm Fiala Borcsa letaglózó humorú és őszinteségű könyvéből, amelyben bepillantást nyerhetünk a rajta kívül egy darab férjből és két kiskorú gyermekből álló családjának unalomtól garantáltan mentes hétköznapjaiba. Az írónő a méltán egyre fajtsúlyosabb WMN online női portál főszerkesztő-helyettese (vagyis ha D. Tóth Kriszta éppen magán kívül van, neki kell összegereblyézni a kollégáktól határidőre a cikkeket, pátyolgatni a kis lelküket, és megannyi rendkívül népszerű feladat sorolódik a munkakörébe) és természetesen szerzője. Nem semmi szövegekkel szokott megörvendeztetni bennünket, hű olvasókat (fogalmam nincs, hányan vannak rajam kívül, akik reggel miután kinyílt a csipájuk és végre gépközelbe keveredtek, bepötyögik a keresőbe az oldalt és minden erejüket összeszedve megpróbálnak összpontosítani az ott található míves tartalomra, de biztosan elég sokan), ezért sanszos volt, hogy az általa írt könyvön sem fogok folyamatosan ásítozni. Naná, hogy nem, konkrétan konstans nevetőgörcs esete állt fenn, pedig egyedülálló hajadonként nem igazán vannak arra vonatkozó élményeim, minként lehet túlélni a hétköznapokat kétgyermekes anyaként, de komolyan mondom, megjött a kedvem a családalapításhoz, annyira karcosan szellemes kis írásokkal indul hadba rosszkedvünk tele ellen az írónő. Remek darab!
Amikor ábrándos szemekkel álmodozunk egynehány kisded után, akik majd új értelmet adnak bulizástól, pasizástól, szakmai sikerektől és egyéb teljesen jelentéktelen, öncélű és üres tevékenységektől megfáradt lelkünknek, meg nem fordul naiv kis buksinkban, hogy minő visszafordíthatatlan folyamatok részesésé tesszünk tenmagunkat azáltal, hogy életet adunk gyermekeinkek. Boldog mosolyra nincs idő, azokat a beste kölyköket el kell látni, hiszen nélkülünk életképtelenek, és ezzel jó néhány évre kivonjuk magunkat a saját életünkből, mert rajtuk kívül egyszerűen nem marad magunkra (és életünk párjára) semmi időnk. Ezeket a vészterhes időket pusztán egyetlen csodafegyver bevetésével lehet túlélni: a humorral, másként nem megy, tényleg.
Őszintén szólva nem csodálom, hogy előbb-utóbb minden nő túlesik a szülés utáni depresszión, hiszen iszonyú stresszes dolog hirtelen azzal szembesülni, hogy az addigi életednek jó néhány évtizedre vége van, egód háttérbe szorul, gondolataid a köré csoportosulnak, miként tartsd életben azt a kis lényt, akit te hoztál erre a világra, majd később hogyan csepegtess bele minél több tudást és a mai zordon világra fittyet hányva értékes embert faragj belőle. Na most, a jó hír az, hogy nem sok időd lesz ilyesmiken borongani, mert olyannyira le fog terhelni, hogy elfogadható rendben tarts otthonotokat és alapfokon működtesd a mindennapokat kis családodban, hogy nem fogsz ráérni pszichológushoz rohangálni ezzel a problémával. Eddig sem voltak illúzióim azzal kapcsolatosan, mi vár rám, ha egyszer összefutok gyermekeim leendő apjával, és úgy döntünk, hogy bővítjük a családot, de legalább olyan viccesen tolták a pofimba a kiábrándító valóságot, hogy a nevetéstől folytak a könnyeim, nem a sírástól.
Egyetlen hibát tudok felróni ennek a hihetetlenül szórakoztató kiadványnak: laza összevisszaságban kerülnek elő a különböző témák, talán célszerű lett volna kicsit jobban csoportosani őket, mert így picit kaotikus lett a végeredmény, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Fiala Borcsa szokásához híven hozta saját magát, nem átallotta vicces szemüvegen keresztül nézni saját magát és csetlés-botlását az anyaság nem éppen nyílegyenes és hepehupáktól mentes útján, de mivel a gyermekek még élnek és (vélhetően) jó egészségnek örvendnek, azért valahogy sikerült abszolválni a feladatot. Amit megtanulhatunk a szerzőtől: nem tökéletes anyának kell lennünk, hanem jónak, vagyis ne görcsöljünk rá mindenre, tegyünk mindent legjobb belátásunk szerint, ne hagyjuk senkinek (nyilván apukát leszámítva, mert mégiscsak együtt húzzuk vele a szekeret gyerekügyben - jó esetben persze, ha meg nem, akkor úgyis mindegy), hogy beledumáljon a dolgainkba, bízzunk magunkban és akkor nagy baj nem lehet, Receptre írnám fel ezt a könyvet minden önbizalomhiányos kisgyermekes anyának, mert megtudhatja belőle, hogy mások is pontosan ugyanazokkal a probémákkal küzdenek, mint ő, és igenis túl lehet élni a mindennapokat, ha néha fogcsikorgatva, de akkor is.
Viharsebesen magába szippant a kis történetek sodró ereje, néhány oldal után már szinte magunkat is családtagnak érezzük, teljes gőzzel szurkolunk Borcsának, hogy átküzdje magát az éppen aktuális akadályon, megértjük, hogy időnácinak lenni muszáj, vannak szar ügyek (szó szerint) amelyeket csak az idő fog megoldani, és hogy időnként feltesszük majd magunknak azt a költői kérdést, hogy a szex vajon mi?, de ne csüggedjünk, csak néhány évtized, és újra önmagunk lehetünk! Addig pedig vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy ezeket az éveket minden nehézsége ellenére senki sem veheti el tőlünk, mert igenis megéri ráfordítani a családra az elsőre indokolatlanul soknak tűnő időt és energiát, mert így lesz teljes az életünk. Fáradtan, izzadságtól lucskosan, mégis boldogan, mert úgyis minden nehézséget elfelejtesz, ha esténként végihordozod fáradt tekintetedet gyermekeiden. Borcsa rengeteg humorral, és eszméletlen jó szöveggel mutatja meg nekünk, miként születik meg a nagybetűs CSALÁD a hétköznapok reménytelennek tűnő taposómalmában.
Egyáltalán nem habos-babos leányregényhez van szerencsénk, hanem egy őszinte és rendkívül szórakoztató könyvhöz, amelyet kár lenne kihagyni az életünkből, és amelynek elolvasása után úgy érezzük, hogy az anyaság minden emberfeletti nehézsége mellett valójában igazi rock and roll, fullba nyomjuk a bulit egészen addig, amíg a kölykök le nem diplomáznak, mert ez végső soron jó nekünk. Köszi Borcsa, ez a könyv is jó lett!
9/10
A könyvet a Libri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
