Vannak filmek, amelyek még évtizedekkel a bemutatójuk után is fel tudják szítani a kedélyeket, Bertolucci mára legendássá vált alkotása pontosan ilyen, hiszen még most hírnek számít, hogy a mester úgy nyilatkozott, erőszak volt az a bizonyos vajas jelenet (amely egyébként sokkal szemérmesebb, mint egy sima Trónok harca epizód). Aztán Vittorio Storato, a film operatőre helyre tette a nem kicsit felfújt nyilatkozatot, és már másról szólnak a címlapok, nekem viszont eszembe jutott, hogy milyen régen halogatom ennek a filmnek az újrázását (tinikoromban már láttam, de természetesen egyetlen szót sem értettem belőle, túl fiatal voltam hozzá), eljött ennek is az ideje. Nos, a "pornográf" szexjelentek felett már jócskán eljárt az idő, semmi meghökkentő sincs bennük, és nem is ez a lényeg a filmben, hanem az érzelmek, amelyekből egy kőkemény lélektani dráma bontakozik ki. Marlon Brando legendásan utálta ezt a szerepét, de Bertolucci kihozta belőle a legjobbat, simán zseniális, ahogyan eljátssza a neurotikus, végtelenül magányos középkorú férfit, akinek az a tragédiája, hogy beleszeret abba a tapasztalatlan fiatal lányba, akivel eleinte nem sokat törődött. Nagyon sok mindenről szól ez az alkotás, amely a szex és káromkodás miatt híresült el (Tordy Géza és Györgyi Anna fantasztikus a szinkronban), igazi szívet-lelket tépő dráma, de mégsem mestermű abban a tekintetben, hogy nem sikerült a rendezőnek mindvégig egyben tartani a filmet, akad benne néhány felesleges jelenet és üresjárat, de Brando és az őt jól kiegészítő Maria Schneider bele tudták vinni azt a bizonyos pluszt, ami miatt a mai napig fel tudja kavarni a néző lelkivilágát ez az alkotás.

Paul (Marlon Brando) felesége öngyilkos lett, az élete romokban hever. Az utcán véletlenül találkozik a fiatal egyetemista lánnyal, Jeanne-nal (Maria Schneider), aztán újra összefutnak, amikor ki akarnak venni egy szobát. Ez lesz az ő menedékhelyük, ahol el tudnak bújni a valóság elől, és csak a szexre koncentrálnak. Nem akarnak tudni egymásról semmit, de aztán persze egyre jobban megismerik egymást, és aztán lassan, de biztosan elillan a varázs, amely egyben tartotta az ő különös kapcsolatukat...

Óriási botrányok tarkították a film bemutatóját, Olaszországban betiltották, a rendező négy hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, kikiáltották pornográf alkotásnak, melynek eredményeként rohant a nép a moziba megnézni. Bertolucci híres lett, Brandot Oscar díjra jelölték, Maria Schneidernek viszont nem igazán jött össze a karrier, ez lett élete alakítása, pedig csak önmagát adta: egy hamvas fiatal lányt, aki a szerelmet tanulja. Máig legendák keringenek a forgatásról, amelyekről nem az lényeg, hogy igazak-e vagy sem, hanem az, hogy fenntartják az érdeklődést a film iránt. Valószínűleg az is sokat hozzátett a viharos fogadtatáshoz, hogy Brando éppen akkoriban ment a mennybe a Keresztapával, és nem volt kicsi a kontraszt ezzel a botrányos alkotással az abban alakított szerepe. Mindezzel együtt inkább hírhedt ez a film, mint híres, és a néző nagyon meglepődik azon, hogy a pornográf (nak hitt) mozi helyett egy nagyon erős drámát kap.

Női szemmel nézve a filmet először elborzadtam, hogy mennyire kihasználta ezt a fiatal lányt mind testileg, mind lelkileg ez a végtelenül önző és magányos férfi (mindenki döntse el maga, hogy erőszakot tesz-e a lányon a legendás vajas jelenetben), hogy aztán forduljon a kocka, és a férfi kezd kapaszkodni a lányba (és rajta keresztül az életbe, amelybe már régen belefáradt), és ő taszítja el magától ugyanolyan durva módon, ahogyan azt tőle látta. Ennek az első pillanattól kezdve halálra ítélt kapcsolatnak nincsenek győztesei, mindkét fél vesztesként lép ki belőle, mi pedig elveszítjük az illúziónkat, ha volt ilyen egyáltalán, hogy ki lehet lépni a társadalmi konvenciók világából, és tartósan ki lehet alakítani egy kis szigetet, ahol két ember saját döntése alapján gátlások nélkül kiéli a szexuális és érzelmi vágyait. Mindketten belemenekülnek ebbe a korcs kapcsolatba, a férfi nem tudja feldolgozni felesége öngyilkosságát, kiábrándult mindenből és mindenkiből, vagyis egy kőkemény életközepi válság kellős közepén van, a fiatal lány pedig bájgúnár vőlegényétől szabadulna, akinek fontosabb a filmje, mint ő. A szexre alapoznak, nem gondolnak a másnapra, nem akarnak tudni egymásról semmit, csak élni akarnak bele a világba, úgy, ahogyan eddig sohasem tehették. Aztán persze mégis kialakul köztük az érzelmi kötődés, a férfi azt hiszi, újra kezdheti az életét a lánnyal, aki azonban amikor meglátja a hétköznapi arcát, azonnal kiábrándul belőle, ahogy elvész a titok, elvész a szenvedély is, esze ágában sincs elásnia magát egy nem túl érdekes, idősödő pasas mellett. Az események tragédiába torkollnak, katarzis van, megváltás nincs.

A film legerősebb jelente nem az ominózus vajas aktus, hanem az, amikor Brando halott feleségéhez beszél, ez az egyetlen rész, amikor megismerhetjük az igazi arcát, a káromkodások közepette felismerhetjük, hogy mennyire bántja, hogy nem sikerült a házasságuk (nem derül ki, hogy miért lett öngyilkos az asszony, a történet szempontjából lényegtelen), és mennyire fáj neki a magány. Meglepően kevés a szexjelenet a fim híréhez képest, és mai szemmel nézve egyáltalán nem mondhatóak megbotránkoztatónak, viszont az az érzelmi töltet, amely ebben a tragikus kacsolatban benne van, még mindig van olyan erős, hogy fenn tudja tartani a néző érdeklődését. Nem a testi pőreség a lényeg a filmben, hanem a lelki, hiszen a két főszereplő olyan szinten kitárulkozik a nézőknek, amely már zavaró, olyan érzésünk van, hogy illetéktelen behatolók vagyunk két ember történetébe, amely nagyon távol áll a szerelemtől, mégsem csak a testiség tartja össze őket, inkább a titok, és az, hogy mindketten menedéket keresnek a saját problémáik elől. Egyáltalán nem kiegyensúlyozott kapcsolatról van szó, a férfi kezdetben teljes mértékben uralja a naiv fiatal lányt, hogy aztán végül odáig fajuljanak az események, hogy ő üldözi a szerelmével a lányt, akinek végre volt ereje szakítani vele.

Felkavaró film, de egyáltalán nem a szexjelenetek, hanem a drámai ereje miatt. Brando mélyen átélt alakítása nélkül valószínűleg nem lett volna ilyen erőteljes a végeredmény, a szexjelenetek és a trágárság elsősorban a hatásvadászat céljait szolgálta, az igazi érték a filmben az idősödő férfi zaklatott lelkivilágának bemutatása, a lány karaktere ha nem is másodrendű, de jóval kevésbé kidolgozott, mint az övé. Mindenképpen érdemes megnézni ezt az alkotást, de egyáltalán nem azért, hogy a nyálunkat csorgassuk Brando és Maria Schneider ágy (és minden máshol lezajlott) jelenetein, hanem azért, hogy megismerjük egy tragikus kapcsolat mélységeit, és elgondolkozzunk azon, hogy mennyire esélytelen tartósan kilépni a társadalomból, amelyben élünk.

8/10

Az utolsó tangó Párizsban teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.