Az írás spoilereket tartalmaz az A Bigger Splash és a Popstar: Never Stop Never Stopping c. filmekből.

Az A Bigger Splash utolsó jelenetéhez érkeztünk (mondtam, hogy el fogom spoilerezni...): a sztárpár kocsijában ülve hajt hazafelé a reptérről, amikor mögöttük egy sziréna fénye villan. A férfi összerezzen, tudja, hogy most fogják letartóztatni, amiért megölte régi barátját nyaralójuk medencéjében. Barátnőjének, a híres énekesnőnek sem merte elmondani, de a nő valószínűleg már sejti a dolgot, és úgy döntött, hallgatólagos cinkos lesz. A rendőr odaér melléjük, azonban bilincs helyett egy papírt nyújt be: autogramot kér a nőtől. Mi pedig újra megerősítést nyerünk: Hollywoodot nemcsak az emberiség legalja lakja, de még mindent meg is úsznak.

Paradox módon ez a szemlélet éppen saját ellentétéből ered: általában szívesen ruházunk fel sztárokat egyéb pozitív tulajdonságokkal, mintha az emberi nagyság természetes velejárója lenne a tehetségnek. Egyenesen szokatlannak tűnik, hogy valakit kiváló énekesi, sportolói vagy színészi képességei miatt szeressünk, mintha ezt a kötődést kizárólag úgy lehetne felvállalni, ha az illető rögtön példakép státuszba emelődik. Ebbe pedig nem fér bele, hogy az illető drogozzon, a katolikus szexuális erkölcsön kívül bármit műveljen, ne adj' Isten, a törvénnyel összeütközésbe kerüljön. Még jobb, ha kifejezetten nemes ügyek mellé áll, ezért lehet Beyoncé vagy Leonardo DiCaprio a feminizmus, illetve a környezetvédelem szószólója. (Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy ne lennének nekik fontosak ezek az ügyek, de azért állnak ők az ENSZ-pódiumon a téma szakértői helyett, mert rajtuk mutat a legjobban a Messiás-gúnya.)

Ez a jelenség pedig hamar kitermelte a saját ellenzőit, akik állandóan azt igyekeznek bizonyítani, hogy a sztárok nem hogy átlagos emberek, de egyenesen az emberiség söpredékei, és rendre csak visszaélnek a kezükbe adott hatalommal. Ez a kritika pedig minél inkább belülről jön, annál autentikusabb, így akkor a legnagyobb az üdvrivalgás, amikor például éppen egy népszerű filmes ábrázolja szörnyűségesnek és kiüresedettnek ezt a világot. Nem gondolom, hogy Terrence Malicknek vagy David Cronenbergnek annyira sekélyes motivációik lennének, mint ennek az igénynek a kiszolgálása, de indíttatásuk mindenképpen valahol a lepel cinikus lerántásából fakad.

Csakhogy ez az ellenpont hiába emelkedik túl a celebkultusz naivitásán, éppen elég régóta van jelen a művészetben ahhoz, hogy egyre inkább ugyanolyan közhelyes gondolatokat kezdjen hangoztatni. Az A Bigger Splash (beszédes, hogy egy 50 éves mozgókép újrafeldolgozása) a vérfertőzés gyanújáig elvitt szexuális szabadossággal próbál először sokkolni, majd a végső csattanója az, hogy ha valaki híres, még csak fel sem merül az egyszerű pórnép fejében, hogy ilyen szörnyűségekre is képesek lehetnek, ők csak élvezni akarják a celebek közelségét.

Napestig sorolhatnám az extremitásokig elvitt ábrázolásait Hollywood nihilizmusának, de az idő előrehaladtával A játékos zseniális szatírája egyre inkább kiábrándult bennfentesek dünnyögésévé változott (olyan friss példákat, mint Knight of Cupsot vagy a Mojave-t már végig sem tudtam nézni) - ez pedig egyáltalán nem az Álomgyár különlegessége. Minden szcénának megvannak a saját életgörbéi, ezek mentén pedig a meghatározó közösségei és gondolatai, a tapasztaltabb és esetenként kiábrándult tagok pedig mindig is cinikusan tekintettek saját és mások tevékenységére, a kérdés csak az, hogy elképzelhető-e pluralitás a nézőpontokban?

Ehhez pedig olyan zöldfülűeket kell segítségül hívnom, akik bár a showbiznisznek már régóta részei, a filmezésbe még éppen csak most kóstoltak bele. A legérdekesebb hozzáállást a téma kapcsán ugyanis a The Lonely Island és paródiafilmjük mutatta: ugyan sok esetben ők is a buta, emberileg hulladék sztárok sztereotípiájára építenek, azonban ezt remek részletekkel fűszerezik meg: az Incredible Thoughts c. dal a "mély mondanivalójú" rap-eket állít görbe tükröt, az Equal Rights pedig a hatásvadász emberi jogi szerepvállalást figurázza ki (a szám annak alkotmányos engedélyezése után kampányol a melegházasság mellett, miközben az énekes mondatonként bizonygatja, hogy ő ettől függetlenül nem homoszexuális). De annak ellenére, hogy minden további nélkül végigvihették volna ezt a cinikusságot, egyúttal sikeresen láttatják meg az ugyanúgy egyszerű emberi dolgokra, barátságra, szeretetre vágyó jellemvonásokat a figurákban, ezzel odaszúrva a sztárokat csak kiüresedett élvhajhászokként ábrázoló alkotásoknak is.

Természetesen lehet hibátlan szuperemberekként is ábrázolni a sztárokat, majd egyidejűleg jóízűen csámcsogni, ha a csodapár válik és még a gyermekbántalmazás is felmerül, majd erről filmet forgatni, ahol az atyai pofont rögtön gyilkosságként ábrázoljuk, de az igazság valószínűleg valahol félúton van. Nem feltétlenül a valóság szempontjából: nem kizárt, hogy a tinikorunkban felemelt zenészek többsége tényleg megragadt egy gyerek értelmi és érzelmi szintjén, mint ahogy az is, hogy mások számára a színészet csak beugró volt, hogy hírneve segítségével tényleg egy hasznos és számára fontos üggyel foglalkozhasson (és ez nem csak a jó PR miatt kényszer). Filmes szempontból azonban pont az érné a legtöbbet, ha több olyan alkotást látnánk, amelyek nem a sztereotípiákat (tűnjenek azok bármilyen egyedi véleménynek is) képviselik.