Matt Cook a Triple 9 forgatókönyvírójaként meggyőzött arról, hogy remekül ért az erkölcsi mondanivalóval rendelkező filmekhez, a heist mellett pedig a western az a műfaj, ahol ezt a leginkább kamatoztatni lehet. Nem is tartottam véletlennek, hogy a The Duel címre hallgató munkája éppen ennek a zsánernek képviselője, ugyanakkor az már sokkal inkább meglepett, hogy egyáltalán nem ilyen céllal született. Sőt, azt is nehéz megmondani, hogy egyáltalán milyen indítattásból forgatták le ezt a produkciót.

David Kingston (Liam Hemsworth) még gyerekkorában vesztette el édesapját, amikor az egy késpárbajban áldozatul esett Abraham Brantnek (Woody Harrelson). Most David Texas rangerként azt a feladatot kapja, hogy inkognitóban járjon utána, az időközben polgármesterré nemesedett Abraham lehet-e a felelős a Rio Grandén felbukkanó, és egyre inkább háborús helyzettel fenyegető mexikói hullákért. David pedig feleségével (Alice Braga) nekivág a feladatnak, hogy kiderítse az igazságot, és közben talán még Abrahamen is revansot vegyen.

Ha ez az utolsó mondat nem világos, ne lepődjön meg senki: azon kívül, hogy maga a film sem tudja eldönteni, főhősét az évtizedek óta érlelt bosszú, vagy a kötelességtudat motiválja, még számos érthetetlen, zavaros húzást kapunk. Nem világos, mi a jelentősége az Abrahamet övező misztikus maszlagnak, amely földöntúli hatalommal vértezi fel néha a férfit, a kisváros rejtélyes befelé fordulásának, ezek az elemek pedig számos olyan elől veszik el a helyet a forgatókönyvben, amelyek segíthetnék egy épkézláb alkotássá tenni a The Duel-t. Ennek ellenére túlzás lenne azt állítanom, hogy a sok mellékvágány miatt nem marad idő a karakterek árnyalására vagy a köztük lévő dinamika megfelelő kidolgozására: Matt Cook forgatókönyve a legkisebb erőfeszítést sem teszi meg avégett, hogy ne a legkézenfekvőbb húzásokkal haladjon a végkifejlet felé vezető úton. A dialógusok nem képviselnek semmit funkciót, csak hatásvadász, semmitmondó lózungok sorakoznak egymás után, és úgy tűnik, a film bármikor képes beáldozni a saját logikáját egy hangzatos mondat vagy jelenet kedvéért. Ez egyben azt is jelenti, hogy a dialógusok, illetve rajtuk keresztül a szereplők alakításai is kifejezetten teátrálisak, egyedül talán Emory Cohen képes élettel megtölteni vékonyka karakterét.

Azonban The Duel moralizálása, fekete-fehér felosztása annyira vérszegény, hogy még ezt az egyszerű ábrázolásmódot is csak megmagyarázatlan bakugrásokkal képes megvalósítani, soha nem tudjuk meg például, Abraham miből jön rá David valódi identitására, ahogy azt sem, a végső leszámolást miért alakítja úgy, hogy főhősünknek is legyen esélye. (Igen, még mindig olyan magától értetődő sablonokból áll a történet, hogy ezekről spoilerveszély nélkül lehet beszélni.) A helyzet iróniája az, hogy ha az alapötletből adódó motívumokra koncentrálunk, és nem várjuk el azt, hogy az alkotás hitelesen fel is építse őket, tulajdonképpen egy korrekt felsorolást láthatunk a bosszúwesternek kedvenc toposzaiból: a visszavágás által motivált, de alapvetően a főszereplő makulátlan erkölcsére építkező igazságosztás, a gyengéket védő, idealizált világkép győzedelmeskedése itt is tökéletesen jelenik meg.

Csak nem szabad túlságosan belegondolni abba, hogy miért sorakoznak ezek az elemek a filmben azon kívül, hogy mindenképpen szükség van rájuk egy ilyen történetben - jobb válasza ugyanis a The Duel-nak sincs. Csak a klisék működtetik azt az összefüggéstelen, túljátszott jelenetáradatot, amit ebben a szűk két órában kapunk, és hacsak nem maradt még másfél óra a vágóasztalon, elképzelésem sincs, hogy mi volt a céljuk az alkotóknak. Azon kívül, hogy összehozzanak egy bosszúwesternt, mert az régen is milyen jó volt.

4/10

A The Duel teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán