Az előzetest megnézve nehezen tudtam elképzelni, hogy miről fog szólni az Eye in the Sky: egy rakás ember rágódik egy filmen keresztül azon, hogy kilőjenek-e egy rakétát? Azonban sem a készítők, sem az alkotók vertek át, ez az alkotás valóban egy háborús szituációba helyezett kamaradráma, amely a terepen folyó akció helyett a négy fal között dilemmázó döntéshozókra fókuszál - és ezt remekül valósítja meg. Úgyhogy aki jobban szereti, ha egy háborús moziban egy perc alatt 30 robbanás látható, gondolatok helyett pedig tömény patriotizmust öntenek le a torkán, annak ajánlom a 13 Hours-t, a többieknek pedig most jöjjön a műfaj 12 dühös embere.

Az Eye in the Sky ugyanis tényleg csak azt az erkölcstan-típusfeladatnak is beillő kérdést teszi fel, hogy milyen áldozat fogadható el a terroristák megakadályozása érdekében, és erről beszélget / vitatkozik másfél órán keresztül kéttucatnyi katona és miniszter. Tudom, ez nem hangzik túlságosan izgalmasan, Guy Hibbert forgatókönyve azonban időről időre képes úgy újrafogalmazni az alapvető dilemmát, hogy ne csak a britek kényszeres bürokratikusságának tűnjön, hogy már a 6. döntéshozót keresik meg az ügyben. A film nem hívja fel ugyan a figyelmet olyan apróságokra, mint a két amerikai vezető radikálisan eltérő hozzáállása, vagy az akció helyszínén élő civilek küzdelme a sáriával, de pont ezek a nüanszok teszik képessé arra, hogy az összes szempontot megmutassa, és minden szereplővel árnyaljon valamennyit a kérdésen. Nincsenek érzelmi kitörések, nagy összeomlások és dicsőséges szónoklatok, a legtöbb szóváltás éppen csak annyi, hogy valaki még éppen leellenőrizne valamit, mielőtt megnyomják a piros gombot.

Hibbert munkájának hihetetlen hatékonysága éppen abban rejlik, hogy egyetlen figurájának sem próbál meg múltat, hátteret, karakterívet adni (egy ilyen túlzsúfolt darabban nehéz is lenne), viszont arra rettentően ügyel, hogy rezdüléseikből világosan és következetesen rajzolódjon ki személyiségük, amely éppen annyira tér el, hogy abból ellentéteket tudjon fakasztani. Ez Gavin Hood rendezésében is megjelenik, aki borzasztóan kevés közelivel, a szereplőket rendre totálokból mutatva éri el, hogy inkább a mondanivalóra fókuszáljunk, mint arra, aki mondja. Ugyanakkor abban a néhány esetben, amikor tényleg thrillerként kell működtetnie alkotását, remekül vált egy sokkal izgatottabb, feszültebb hangvételre.

Ettől függetlenül nem állítom, hogy egy tökélyre fejlesztett darab lenne az Eye in the Sky, illetve nyilvánvalóan folyamatosan küzd a látszólag egyáltalán nem a filmvászonra való koncepciójával, de egy igencsak aktuális és módszeres elemzése azoknak a dilemmáknak, amelyek a modern hadviselést és a terror elleni harcot övezik. Egy közhelyeket és giccses túlfűtottséget nélkülöző, ízig-vérig európai film, amely egyértelmű verdiktek helyett elgondolkodtat, és teljes mértékben ránk bízza a tanulságok levonását.

8/10

Az Eye in the Sky teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán