A skandináv filmek jellegzetes műfajai között a sötét hangulatú krimik és drámák mellett még a sajátos humorú komédiák foglalnak el előkelő helyet. A dánok részéről pedig Anders Thomas Jensen egyenesen az ilyen stílusú darabok mesterének nevezhető, hiszen például ő alkotta meg a Gengszterek fogadóját, a Zöld henteseket és az Ádám almáit. Idén pedig egy olyan produkcióval érkezett, amely mindhármat felülmúlja - sajnos csak elvetemültség, és nem színvonal tekintetében.
Gabriel (David Dencik) és Elias (Mads Mikkelsen) középkorú férfi létükre úgy érzik, nem jutottak sehova az életben. Előbbi hiába kiváló kutató, bátyjával való kapcsolata folyamatosan frusztrálja, azonban még ő járt jobban: a napjait állandó kangörcsben töltő Elias még egy randi erejéig sem képes emberi módon kommunikálni. Viszont amikor apjuk halálával kiderül, hogy örökbefogadott gyerekek voltak, és a valódi apjuk egy zseniális tudós, aki a világtól elzárkózva él egy kis szigeten, úgy érzik, minden kérdésükre választ kapnak majd. A szinte kihalt szigeten, és az elvileg édesapjuk lakhelyéül szolgáló elhagyatott szanatóriumban azonban nem megoldásokat, hanem még több, még náluk is furcsább testvért találnak...
És amikor azt írom, "furcsa", azt tessék a lehető legkomolyabban venni, nincs olyan eszement ötlet, aminek a film nem adna teret, garantálom például, hogy a film címéből sem tudtok olyan meredek asszociációra jutni, amely ne jelenne meg a vásznon. Az új öcsikék egy hatalmas, romos épületben, szabadjára eresztett haszonállatok társaságában, nagyjából egy ötéves gyerek érzelmi szintjén élik mindennapjaikat, és ha valamilyen konfliktusuk támad, azt úgy rendezik, hogy kitömött állatokkal ütik egymást. Amitől pedig igazán megdöbbentő lesz egy-egy ilyen húzás, hogy Jensen ezt rengetegszer nem is humorforrásként kezeli, hanem egyszerűen csak elénk tárja ezeket a karaktereket és ezt a történetet, és arra kér, hogy egy pillanatig próbáljunk meg belehelyezkedni és komolyan venni.
Nyilvánvalóan ez nem fog sikerülni, és pont azt látom az alkotás legfőbb hiányosságának, hogy mintha maga is tanácstalan lenne, hogy mire használja az általa megteremtett világot. Meg kéne nevettetnie, el kéne borzasztania, vagy éppen a kezdeti reakciók mögül elővarázsolni egy érzelmesebb és bonyolultabb gondolatvilágot? Úgy érzem, mindhármat megpróbálja, azonban teljesen alkalomszerűen, és végeredményben csak annyit látunk, hogy egyre mélyebbre ásunk a testvérek életében, de nem tudni, miért.
Amikor pedig kapunk is válaszokat, azok rettentően csalódást keltőek. Lehet, hogy a körítés irgalmatlanul bizarr és egyedi, azonban a felszín alatt a Férfiak és csirkék csupa lerágott csontnak minősülő gondolatot tartalmaz: akármennyire is utáljuk és lenézzük őket, mégiscsak a családunkhoz tartozunk, az ember pedig akkor is ember, ha történetesen nem tud beilleszkedni a társadalomba vagy furcsa szokásai vannak. Jensen megteszi azt a szívességet, hogy értő filmes módjára ezeket legalább nem sulykolja túl, viszont paradox módon ezzel veszti el az utolsó lehetőséget is, hogy valamivel kitöltse művét.
A Férfiak és csirkék tehát hiába lenyűgöző külsőségeiben, pont azok a mechanizmusok hiányoznak belőle, amelyek nem hogy két órán, de legalább 20 percen keresztül képesek lennének működtetni. Az élmény pedig így minden egyedisége ellenére is rendkívül lapos, a humor és a dráma is csak nyomokban fedezhető fel - a legjobb pillanataink azok lesznek, amikor egy eszement megoldáson hüledezhetünk. Lehet, hogy a dán filmekre is ráférne már egy vérfrissítés?
6/10
A Férfiak és csirkék teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
