Ha nagyon cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy a nemrég eldőlt Oscar-versenyen a skandináv országok egy olyan filmmel képviseltették magukat, aminek stílusa és hangvétele nemhogy jellemző rájuk, de szinte majdnem hogy el is várja tőlük azt az ember. Igaztalan általánosítás lenne ez, de egyúttal tény, hogy a rideg, szenvtelen hangvételű, morális és társadalmi dilemmákat sokszor kényelmetlen hatékonysággal boncolgató rögrealista drámák, azok, amik leginkább ismertek tőlük és e tekintetben az Egy háború valóban kilóg ebből a sorból, de ezt ne negatívumnak vegyük, mert igényes és hatásos film ez egy már sokszor körbejárt témáról, csak egy más megvilágításban.
A film főhőse Claus Michael Pedersen (Pilou Asbaek), aki egy dán katonai szakasz vezetőjeként próbálja Afganisztánban a békét fenntartani. Egy olyan háborúban, ahol sose tudni ki a barát, ki az ellenség, ahol a bizonytalanság, a társak váratlan elveszítése szinte mindennapos dolognak számít, és csak azt tartja benne a lelket, hogy pár hónap múlva ismét láthatja családját. Egy nap őt és szakaszát megtámadják, a csata hevében pedig Claus egy olyan katonai döntést hoz meg melynek igen súlyos következménye lesz, egy hadbírósági per képében. Válaszút elé áll: vállalja a kissé ködös igazságot és ezzel a családjától való elszakadást, vagy saját érdekében inkább hazudik, járjon ez bármekkora erkölcsi ellentmondással.
Történetben és annak bemutatásában az Egy háború konzekvensen illeszkedik ahhoz a megközelítéshez, amit a Thomas Vinterberg-el többször is összedolgozó író/rendező Tobias Lindholm alkalmaz filmjeiben, többek között a szomáliai kalóztámadásokat feldolgozó Emberrablásban. Konfliktusai napjaink világában van megágyazva, az ábrázolásmódra pedig a kőkemény naturalizmus jellemző, amit a kézi kamerás fényképezés, a filmzene csaknem teljes hiánya és a szenvtelen, szinte megfigyelői pozícióban lévő rendezés is erősen rásegít. A hatásvadász, kiszámítható dramaturgiai megoldások nem jellemzőek rá, ami kellően egyensúlyozza azt, hogy tulajdonképpen a szereplőkről sem tudhatunk meg túl sokat.
Mostani filmjének igen érdekes a felépítése, a feléig két szálra van bontva: Az egyikben láthatjuk Claus-t és csapatát a mindennapi bevetések közben, míg a másikban családját, akik megpróbálják feldolgozni távollétét (egyre nehezebben). Talán nem meglepő, hogy számomra messze az előbbi volt az izgalmasabb, és bár a családi vonal funkciója később jelentését nyeri, sokszor éreztem vontatottnak az ottani jeleneteket. Aztán a fent említett fordulattal a film háborús drámából tárgyalótermi filmbe vált át, és itt is egy érdekes paradoxon jelentkezik. Maga a tárgyalás és annak lefolyása szintén távolságtartó, száraz és realista, de pont emiatt is izgalmas, mert nem tudhatjuk mi lesz a végkimenetele. Ráadásul Lindholm a nemrég bemutatott Spotlight-hoz hasonlóan részrehajlás nélkül. okosan boncolgatja a háborúban résztvevő és akaratlanul civil életet is kioltó katonák felelősségét.
A rendezés és a forgatókönyv zsinórmértékkel kimért precizitása ellenére, ami még nagyot lendít a filmen az a színészi játékban megnyilvánuló a lelki tusákat, sokszor a legegyszerűbb gesztusokkal éreztető visszafogottság, amit legjobban a főszereplőt alakító Pilou Asbaek hoz át. Egyszer kemény csapatparancsnok, máskor aggódó apa, aztán meg sarokba szorított, lelkiismerete és a vádak alatt majd összeroppanó kisember, aki nem tudja, hogy mit kell tenni. Ezeket a stációkat pedig maga a film is jól szemlélteti.
Az Egy háború egy legtöbbször csöndes, hideg film, aminek mélyén viszont ott van, és egyre jobban forrong a fojtogató feszültség, és a néző várja is mikor fog kirobbanni. Lindholm azonban nem viszi ezeket a robbanáspontig, hanem az utolsó pillanatokban elzárja a tűzhelyt, a lezárásban nem éreztem a katarzist. Ettől eltekintve nézhető és néhol kifejezetten erős pillanatokkal operáló film, ami a skandináv drámák kedvelőinek tudok jó szívvel ajánlani.
7,5/10
Az Egy háború teljes adatlapja a Magyar film Adatbázis (Mafab) oldalán.
