A filmet a Scope100 program keretében volt lehetőségem megtekinteni

Teljesen véletlenül sikerült szinte egyszerre két görög szatírát abszolválnom, méghozzá (jelentős filmnyelvi eltéréseik ellenére is) nagyon is hasonló gondolatisággal rendelkezőeket. Ebben némiképp közrejátszhat az az egybeesés is, hogy Jorgosz Lanthimosz The Lobsterének társírója a szóban forgó Chevaliert is jegyzi forgatókönyvíróként, és talán ez az összefonódás jól mutatja, hogy mennyire hasonló közegből érkezik a két mű. Athina Tsangari szóban forgó darabjában azonban az abszurd elemek és a valóságtól elrugaszkodottság csak minimálisan jelennek meg, ugyanakkor nem kevésbé alkot tökéletes parabolát, mint az említett Lanthimosz darab.

6 férfi nyaralásképpen búvárkodással tölti idejét egyikük luxusjachtján. A társaság legkevésbé sem homogén: rokonok, régi barátok, egykori munkatársak is vannak a csapatban, ennek megfelelően pedig páronként sokszor teljesen más a kapcsolat közöttük. Azonban amikor egy unalmas estén felvetődik, hogy hátra lévő idejüket fordítsák egy versennyé, hirtelen mindenki könyörtelen vetélytárs és játszmázó fél lesz. És hogy mi a vetélkedés tárgya? Szó szerint minden.

És annál kevés tökéletesebb összefoglaló készült a férfilétről, mint amit a Chevalier megfogalmaz: az alkotás gyakorlatilag azt mindenkiben kimondatlanul meghúzódó vagy burkoltan megjelenő rivalizálást állítja pellengérre, amely minden férfi egymás közötti kapcsolatát meghatározza. Egy kendőzetlen farokméregetés, amelyben a kinézet, a nagyvonalúság, de még a vércukorszint, és egy esetben ténylegesen a péniszek nagysága is összemérésre kerül, sokszor egészen szellemesen találva humort ezekben a momentumokban.

Nehezen működhetne mindez viszont 6 ennyire tökéletesen megrajzolt figura nélkül, akik egyenként mind egy tökéletes sztereotípiát valósítanak meg: a jóképű, tökéletes testű, komoly egzisztenciával rendelkező, tökéletes vőjelölt, a kövérkés, anyámasszonykatonája és mindenért kompenzáló lúzer, a férfiasságát már csak a tekintélyében és hatalmában megélni képes úr pazarul ragadják meg a férfiasság (vagy éppen annak hiányának) egy-egy megtestesülését. És annak ellenére, hogy ennyire élesen elváló archetípusokkal dolgozik a film, a casting annyira tökéletes, hogy a színészek minden rezdülése már élettel tölti meg ezeket az alakokat, és a forgatókönyvnek tulajdonképpen nincs is munkája velük. (A színészek hátterét elnézve - egyikük pl. minimális tapasztalattal rendelkező popsztár - valószínűleg tényleg inkább a személyiségük, mint a képességeik alapján lettek kiválogatva.) Ez egyrészről hatalmas pozitívum, hiszen egy bő másfél órás, egy hajó szűk belső tereibe zárt kamardrámáról van szó, amely így nem is támaszkodhat másra, mint a szereplőkre és a dialógusokra, másrészről viszont a Chevalier legnagyobb negatívuma éppen az, hogy az alaphelyzetből viszonylag nehezen tudja előremozdítani az eseményeket.

Ez egyfelől azt jelenti, hogy az a groteszk, elfajuló brutalitás, amire egy ilyen jellegű szatírától (pl. Cheap Thrills) számítanánk, elmarad (igaz, nem is állna jól ennek a filmnek ez a fajta hatásvadászat), másfelől viszont jó néhány ponton azt érezni a történet előrehaladtával, hogy minden kreativitás ellenére ugyanazt a szituációt látjuk más formában, érdemi előrelépés nélkül. Nincsenek igazán világosan kirajzolódó karakterívek, konfliktusok, egyedül a humor az, amely képes fejlődést mutatni.

Ez jelentősen beárnyékolja a film egyébként zseniális élményét, de azt kell mondanom, a Chevalier tartalma képes meghaladni mindenfajta formai hiányosságot - sokkal inkább, mint például a The Lobster esetében. Úgyhogy aki úgy szeretne szórakozni, hogy közben keres valami gondolatot is egy műben, az bátran tehet egy próbát a Chevalier-vel. Arra viszont mindenképpen készüljön fel, hogy férfiként jelentős mennyiségű önkritikára is szüksége lehet ehhez a tükörhöz.

8/10

A Chevalier teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán