FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok
Újabban már kellemes meglepetésként élem meg, ha egy klasszikus csak feleannyira túlértékelt, mint amennyire azt várni lehet, az pedig egészen megdöbbentett, hogy Sergio Leone egyik fő műve alapvetően remekül állt ki az idő próbáját. A rendező a többség által azóta is utolérhetetlen kvalitásokat demonstrál, és filmje valóban olyan magasságokban foglalhatna helyet, ahová a közvélemény látni kívánja, ha egy kicsit összeszedettebb alapanyagból dolgozhatott volna. A produkció ugyanis annyi oldalát szeretné bemutatni a történetnek, hogy a végeredmény kissé már szétfolyik ezek között.
A Volt egyszer egy Vadnyugat forgatókönyvében ugyanis az az érdekes, hogy bár egészen bonyolult összefüggéseket vázol fel az egyes szálak között, semmi nincs, ami összetartaná azokat. Gyakorlatilag a Harmónikás útja az egyedüli, amely tart valahonnan valahova, a másik két főszereplő jóformán csak sodródik az eseményekkel és próbál alkalmazkodni. Természetesen részben ez is lehetett Leone célja, aki fekete-fehér hősök helyett hétköznapi alakokról szeretett volna mesélni, és szándékosan lebegteti a homályt karakterei múltja felett, hús-vér figurák helyett sokkal inkább sorsokat és élethelyzeteket reprezentáló szereplőkké alakítva őket. Akik így egyszerre nyújtanak azonosulási pontot, illetve egy sokkal szélesebb körű reprezentációját jelentik az általuk belakott világnak, mint arra ilyen kevés számú karakter alapvetően lehetőséget adna.
A rendező teljesen tudatosan csak a jelenetekben mutatott viselkedésükkel beszél róluk, sokszor még csak szavakat sem használva, szándékosan teret hagyva a néző gondolatainak a kimérten haladó események során. És meg kell hagyni, Leone jelenetkompozícióihoz hasonlóakat azóta is ritkán lehet látni, a mélységekkel remekül játszó fényképezés, Morricone zenéje (amely annyira hatásos lett, hogy a rendező inkább köré alkotta meg a jeleneteket, mint hogy átszabja) pedig még további produkciós értékkel ruházza fel őket. Ugyanakkor a Volt egyszer egy Vadnyugattal pont az a baj, hogy tulajdonképpen egy hatalmas, eposzi szkeccsfilm. A direktor ugyanis akármilyen zseniális munkát végez a konkrét képsorok szintjén, ezek a képsorok meglehetősen ritkán képesek egymás erősíteni és egy nagyívű filmélmény részévé válni.
Ha belegondolunk, a szkript csupa olyan karakter bemutatására szentel rengeteg időt az első két jelenetben, akik túl sem élik azokat, és később is hajlamos olyan részleteket aprólékosan kimunkálni, amelyek csak az adott jelenet végéig számítanak. Idővel pedig egyre nehezebben döcög el a csak egymás mögé pakolt jelenetekből álló történetfolyam, és csak azért nem tartom károsnak ennyire bő lére ereszteni, mert a rengeteg csak sejtetett eseményt egyébként lehetetlen lenne kibogozni. (Észrevettétek egyébként, hogy egyenesen sporttá vált minden klasszikusból évtizedekkel később a lehető leghosszabb bővített verziót összerakni?)
Egyszóval a Volt egyszer egy Vadnyugat egy olyan nagyszabású mű, amely egyszerre alig képes feldolgozni saját szerteágazóságát, ugyanakkor a kirakós darabjainak rakosgatása elvonja a figyelmét arról, hogy igazán lényeges dolgokat mesélhessen el hőseiről. Azonban egy olyan rendező kezében, akinek nem kellenek órák, hogy kibontson egy karaktert, még így is egy kiváló darab született, amely egy pontos és életszerű megvalósítás helyett végül képes volt egy kor szellemét megragadni. És ebből a szempontból a végeredmény teljes jogon vált klasszikussá.
8/10
A Volt egyszer egy Vadnyugat teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
