[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]

Amikor valami hatalmas divattá válik a filmvilágban (de egyáltalán, a művészetekben), nem kell sok időnek eltelnie, mire megjelennek különböző szatírái, paródiái, átértelmezései. A jelenlegi képregényes-szuperhősös trend ezt már gyakorlatilag akkor megélte, amikor még igazán divattá sem vált: James Gunn elképesztően cinikus Super-jének, Josh Trank a szuperképességeket emberközelivé varázsoló Chronicle-jének megszületéséhez még arra sem volt szükség, hogy valóban fojtogatóvá váljon a képregényadaptációs-áradat. Ezt pedig azért muszáj elmondanom, mert Scott Wascha is láthatóan arra bazírozott a Dodge-ban, hogy mennyire újító módon fogja átértelmezni a műfaj kliséit - és sajnos forgatókönyve nem is áll másból, mint ebből az erőlködésből.

Mivel minden szuperhős becsületes, szép és jó, Wascha fogta ennek teljes antitézisét: címszereplője, Dodge egy lecsúszott, iszákos-drogos bűnöző, aki még csak azért nem nyíratta ki magát, mert szerencséjére a város egyik hírhedt gengszterfőnökének lányával jár. Igaz, ez nem jelent túl sok védelmet számára, amikor leendő apósának kell egy látszólag sima feladatot végrehajtania, a helyzet pedig tovább bonyolódik, amikor a konkurens maffiavezér is megpróbálja szolgálatába állítani. És hogy hogy jönnek mindehhez a szuperképességek? Az egy nagyon jó kérdés.

A Dodge ugyanis fő vonásaiban leginkább egy olyan történet, amilyeneket a 2000-es évek derekán a Guy Ritchie-imitátorok tömegével gyártottak, csak még ebből a szempontból is olyan érzetet kelt, mintha eleve egy ilyen utánzót próbálna meg utánozni. A külső szemlélő számára egyértelmű, hogy csak azért van tele gengsztertanyaként szolgáló kínai éttermekkel, egzotikus állatokat gyűjtő, intellektuális nagymonológokat tartó maffiafőnökökkel és még a leghalálosabb veszélyt is cinikus kommentekkel nyugtázó főhőssel a forgatókönyv, mert Wascha ilyen mozikkal kelt és feküdt, és tökéletes mondja fel a leckét. A második mondattól kezdve nagyjából nem tudtam nem Jason Statham hangján olvasni Dodge szövegeit, azonban ezek a sorok sajnos csak a szerző fejében hangzottak jól.

Nem állítom, hogy a Dodge-ban ne lennének ütős epizódok, egy-egy poén, jelenet, a főhős személyisége időről-időre működőképes elemként jelentkeznek, de egyrészt ezek elvesznek a sok hatásvadászatban és írói pozőrködésben, másrészt egy teljesen értelmetlen koncepció részei. Nem véletlenül nem említettem eddig egyszer sem a szuperképességeket, ugyanis ezek a szkriptben is abszolút esetleges módon tűnnek fel. Főszereplőnk egy kísérleti gyógyszer és npusztító élete révén folyamatosan változó erőkre tesz szert, amelyek jelentősen semmilyen irányba nem mozdítják a narratívát, hanem főként potyautasként kísérik két verés és kínzás között ide-oda vetődő hősünket. És ahhoz képest, hogy a szuperprodukció többségét ilyen motívumokra építik, a Dodge-ban semmi vizuális, filmszerű nincs a szupererők kapcsán.

Igaz, maga a történet sem sokkal koherensebb, főszereplőnk egyik maffia kezéből a másikba sétál, közben kap egy-két feladatot, de semmi olyan sztori nem rajzolódik ki, amely mind a 120 oldalon átívelne és összefogná a forgatókönyvet, amely így inkább tűnik 15-20 oldalas minisztorik egymást után fűzésének. Egyszóval egyáltalán nem látom, mi célja lett volna a Dodge-nak azon kívül, hogy szerzője úgy gondolta, a szuperhősök menők, ilyen tálalásban meg még inkább azok, ő pedig nagyon szereti a gengszter-vígjátékokat. Nem tudom, hányadik verziója ez a szkriptnek, de nagyon egy first draftnek érződik, amelyben még minden ötletet hatszor át kell dolgozni ahhoz, hogy igazán működőképessé váljon.