Charlton Heston vagy Gregory Peck? Naná, hogy mind a kettő! Már napok óta azon agyaltam, melyik színész melyik filmjét nézzem meg (miért? mert ők voltak gyerekkorom kedvencei, és egyszerűen hiányoztak!), amikor hirtelen rácsaptam a buksimra: de hát van egy kiváló westernfilm, amelyben mindketten előfordulnak, amit régen imádtam és rongyosra néztem (ha valakinek nem tűnt volna még fel,  lány létemre westernfüggő vagyok, amelyen sokan szoktak csodálkozni, amit én soha nem értettem). Tiniéveimből természetesen elsősorban Heston nem megvetendő felsőteste maradt meg elsősorban (nem semmi látvány volt egy szál jégeralsóban, máig nem felejtettem el!), és a film hangulata. Kíváncsian újráztam, és kénytelen voltam megállapítani, hogy öregszem: már sokkal jobban értékeltem a közel sem annyira szexi Gergory Peck (pontosabban az általa játszott karakter) erkölcsi fölényét, mint kedvenc Ben Hurunk külsejét. Iszonyú hosszú a film (2 és fél óra!), mégsem unalmas, van benne minden, ami egy jó  westernfilmhez kell, ugyanakkor különösen erős drámai erővel bír. 

James McKay (Gregory Peck), az USA keleti részéből érkezett úriember azzal a célzattal érkezik nyugatra, hogy elvegye feleségül Patricia Terill-t (Caroll Baker). Nagy a szerelem, azonban gyorsan szembesülnie kell a fiatalembernek azzal, hogy egy sok évtizedes viszály kellős közepébe sétált bele, amely leendő apósa, Terill őrnagy (Charles Bickford) és Rufus Hanassey (Burl Ives) között zajlik. Az indulatok és az érzelmek elszabadulnak, az események véres leszámolásba torkollnak...

A westernfilmeknek megvannak a maguk kliséi, amelyek nélkül nem lenne meg a feeling (lovas vágta, minél szebben fényképezve, romantika, pisztolypárbaj stb), azonban anélkül a bizonyos plusz nélkül elég gyorsan elkezdünk azon nyafizni, hogy unatkozunk, mert ezt már ezerszer láttuk. Ezúttal ez a veszély nem fenyeget, egyrészt, mert nem egysíkúak a karakterek, kiváló a színészi játék, és meglepően erős a párkapcsolati szál, valamint annak a ténynek a boncolgatása, hogy a férfiaknak igenis van lelkük! És még ezer más dolog is előkerül a nem rövid játékidőben, úgy mint büszkeség, értelmetlen viszály, generációs ellentétek, és akkor arról még szó sem esett, hogy mennyire nem érti meg a nyugaton szocializálódott ember azt, aki máshogy gondolkodik mint ő, és más a fontossági sorrendje. És még humor is akad a filmben, ritka jó alkotás a műfajban, akinek esetleg kimaradt volna az életéből, nagyon sürgősen pótolja!

A környéken nem a törvény az úr, hanem Terill őrnagy, aki ellen már nagyon régen lázad a Hannassey klán feje, ők már annyira gyűlölik egymást, hogy csak idő kérdése, mikor torkollnak vérontásba az események. McKay megpróbál gátat vetni az eseményeknek, de nem sok sikerrel jár, az ő nézetei annyira idegenek ezen a tájon, hogy csak a bájos tanítónő érti meg, akivel természetesen jól egymásba szeretnek. Csak hogy ne legyen egyszerű az élet, Buck Hannassey szintén gyöngéd érzelmeket ápol a tanárnő iránt, míg a Terill birtok vezetője, Steve Leech gazdája lánya iránt epekedik. A helyzet folyamatosan bonyolódik, és meglepően erősen kerül bemutatásra, hogyan jut el Mckay addig, hogy talán mégsem az őrnagy lányával akarja leélni az életét. Szinte végig sikerül fenntartani az érdeklődést a történet iránt, amelyben az igazán fontos dolgok nem elhangzanak, hanem  a szereplők arcán jelennek meg (zárókép: Peck jelentőségteljesen ránéz tanárnőre, aki hasonló stílusban válaszol, és minden szöveg nélkül tudjuk, hogy ők együtt fognak maradni, és újrafogalmazzák az eddig fennálló kereteket, amelyből alapvetően már mindenkinek elege volt, csak a két családfőnek olyan tekintélye volt, hogy senki sem mert komolyan szót emelni miatta). A régi világ elsüllyed, egy új kezdődik, de ehhez mindenkinek végig kell élnie a saját drámáját, és csak akkor lehet béke, amikor a két vezér elrendezi nézeteltéréseit. 

Hangulatos a film, teljesen bele tudjuk élni magunkat a történetbe, amelyeket a kiválóan fényképezett jelenetek is segítenek. Ráérősen időz a kamera a színészek arcán, amelyen minden érzelem látható, így a drámai hatás különösen erős tud lenni. Természetesen az idő már kicsit nyomot hagyott az alkotáson, de mégsem unalmas, nagyon kevés benne az üresjárat, egyáltalán nem csak a westernfilmek rajongóinak ajánlott a megtekintése, hanem mindenkinek, aki egy látványos, jól felépített, szórakoztató, mégis tartalmas darabot szeretne látni a műfajból. 

Westernfilmért ritkán adnak Oscart, azonban ezúttal a Rufus Hannassey-t alakító Burl Ives teljesen megérdemelten vihette haza a szobrocskát, annyira kiváló alakítást nyújtott. Pedig nem volt könnyű kitűnni a szereplők közül, hiszen mindenki magas színvonalon teljesített.  Gregroy Peck és Charles Bickford játékát élmény volt nézni. Charlton Heston-nak nem ez volt élete szerepe, de hozta a kötelezőt, és persze nagyon jól nézett ki. Jean Simmons és Caroll Baker egyáltalán nem volt sablonos, mindketten élettel tudták megtölteni a karakterüket. El ne feledkezzünk Chuck Connors-ról, aki Buck szerepében kellően faragatlan és gerinctelen volt.

William Wyler neve mára már sajnos feledésbe merült, pedig azon kevés rendezők közé tartozott, aki több műfajban is kiválót tudott alkotni (Ben Hur, Funny girl, Római vakáció, Jezebel stb.), Westernben sem vallott szégyent, odafigyelt a karakterekre, adott a látványnak, a drámának, a romantikának, nem hagyta, hogy a monumentalitás a történet rovására menjen, megtalálta a megfelelő arányokat, melynek eredményeként egy jó kis film született, amely nem váltotta meg a világot, ellenben megtalálta az utat a nézők szívéhez.

8/10

Az idegen a cowboyok között teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.