Lehet panaszkodni arra, hogy évtizedek termését kell átnyálaznunk ahhoz, hogy találjunk néhány igazán eredeti sportfilmet, de ebben valamennyire mi is hibásak vagyunk. Elvégre amikor egy MMA-ről szóló produkció áll elénk, az emberek többsége nem vár mást tőle, mint néhány látványos és kegyetlen verekedést. A Never Back Down pedig abszolút az ő kiszolgálásukra készült, az egyetlen probléma csak az, hogy erre maga is csak a forgatókönyv háromnegyedénél jön rá.

Jake (Sean Faris) annyira nem tette túl magát apja halálán, hogy még focimeccsek közepette is rendre verekedésekbe keveredik. Ezért jön jól, hogy öccse sport-ösztöndíja révén egészen Floridáig kell költöznie, ahol új sulijában rögtön az első nap felfedezi a helyi Harcosok klubját. Amelynek legmenőbb arca, Ryan (Cam Gigandet) hamar beavatja, hogy Orlandoban egyenesen életstílus különböző eseményeken a szart is kiverni egymásból, és addig nem nyugszik, amíg Jake is része nem lesz ennek. Főhősünk húzódozása pedig arra indítja Ryant, hogy egészen extrém eszközöket is bevessen annak érdekében, hogy Jake felvegye a kesztyűt.

A Never Back Down is azok közé a darabok közé tartozik, amelyek nem akarnak rosszak lenni, de ennél többre nem futja tőlük. Chris Hauty szkriptjében egyszerre keveredik egy kisiskolás lelkiismeretessége a totális nemtörődömséggel: mintha egy forgatókönyvíró-kézikönyv első fejezetét elolvasva lelkesen vetette volna bele magát annak véghezvitelébe, ennek megfelelően módszeresen próbál mindenkinek valami hátteret, motivációt, karaktert adni, azonban ezek szinte kivétel nélkül fájdalmasan élettelenre és szájbarágósra sikerülnek, egy kriminális szövegkönyvet eredményezve. Egyedül a főszereplő az, aki az elképesztően giccses háttérsztorija ellenére is egy értelmes és átélhető karakterívet kap. Viszont amint elkerül róla a reflektorfény, bele lehet borzongani, hogy mennyire üvölt a mellékszereplők minden megnyilvánulásáról, hogy mi lenne a funkciójuk (ld. Ryan apjának rövid cameo-ja).

Ezek után nem csoda, hogy Jeff Wadlow is hasonlóan nyers, mindenen átgázoló ambíciójú amatőrséggel ragadta meg a produkció rendezői oldalát, a koncepciótlan vágás, a teljesen véletlenszerűen használt, és maximum csak a harcok közben működő beállítások és kameramozgások viszont éppen az ellenkező véglet, amit a minden ügyetlensége ellenére is következetes Hauty el szeretne érni. Nem csoda, hogy ilyen dirigálás mellett a színészek sem állnak a helyzet magaslatán, és esetükben sajnos azzal sem lehet takarózni, hogy alapvetően harcművészeti célokra kellettek.

De a legnagyobb probléma nem az, hogy éppen Cam Gigandet ripacskodik, Sean Faris bután bámul, és mindezt véletlenszerűen rángatott kamerák és kapkodó vágások kereszttüzében követhetjük, hanem, hogy végül a szkript mégsem bizonyul olyan következetesnek. Miután másfél órán keresztül azon erőlködik, hogy megmutassa, Jake képes lehet felülemelkedni az impulzív természetén és lelkiismeret-furdalásán, nem meri meglépni azt, hogy ne adja meg minden tesztoszterontól fűtött 13 éves nedves álmát egy kiadós verekedés képében, még ha ehhez igen kínos fordulatokra és magyarázkodásra is van szüksége.

Ilyen szinten egyébként legalább valamennyire működik is ez a film, azaz ha hajlandóak vagyunk elfogadni a művies hollywoodi világot néhány közepesen jól kinéző MMA-meccs kedvéért, bőven át vészelni ezt a szűk két órát. Ugyanakkor úgy gondolom, ha egy alkotásnak a Kickboxer óta eltelt 20 évben csak annyit sikerült fejlődnie, hogy a főhősnek az edző már nem géppel feszíti szét a lábait (és egy kicsit körülményesebb a bosszúállás miértje), az közel sem sorolható az értékes darabok közé. De ha szereted azt hinni, hogy az a komplexusos fickó, aki képes ártatlanokat félholtra verni egy farokméregetés kedvéért, sportemberként fog rád kacsintani végül, akkor ez a te filmed.

5/10

A Sose hátrálj meg teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán